ateista

Egy bonmot-t átfogalmazva viccesen mondhatnánk azt, hogy "a vallás kiválóan alkalmas mind ama problémák megoldására, amelyek nem léteznének a vallás nélkül". A valóság nem ilyen vicces, mert a vallás nem is alkalmas eme problémák megoldására, illetve okoz olyan problémákat, melyeket semmiképpen nem lehet orvosolni. A maszturbáció kérdésében a vallás egy teljesen felesleges problémát erőltet a hívőkre, és aztán a megoldásában szerintem szintén nincs a helyzet magaslatán. Ott ugye az ember párja van.:)

Diderot "D'Alambert álma" c. könyvének utolsó dialógusáról nem írtam a materializmus kapcsán, mivel ez erkölcsi kérdésekről szól, viszont említettem ezt a dialógust, amikor a "Le Libertin" c. filmről írtam, amelyben a filmbeli Diderot többek között szenvedélyes és büszke beszédet tart a maszturbáció védelmében. A könyvre azért utaltam, mert az ember könnyen gondolhatná ezt a részt teljesen fiktívnek, de lám, van alapja, a "Le reve de D'Alambert" utolsó dialógusában a beszédhez igen hasonló érvelést mondat el a valódi Diderot Bordeau doktorral.

Nem írtam volna külön az önkielégítésről, mert hát a témát triviálisnak gondolom - olyannyira, hogy nem kell ehhez Diderot olvasni - és azt is gondolná az ember, hogy ma már legalábbis felnőtt embereknél ez nem kellene, hogy problémát, szégyent okozzon, a fiataloknak pedig a lassan egészséges és a sötét középkor hülyeségeiből legalább szexuális téren kinövő felnőttek segítenek leküzdeni a problémáikat, ha egyáltalán vannak ilyen problémák a vallás és a régimódiság bugyuta befolyása nélkül.

De aztán eme blog statisztikáiban felbukkant egy jezsuita blogról való hivatkozás, és ott a sok hülyeség mellett egy az önkielégítésről szóló postra bukkantam. Nos, hát igazán kíváncsi voltam, a jezsuita ki meri-e mondani a mai világban, hogy az onanizáció (hogy stílusos legyek) bűn, és mit mond, miért az?!

A post nem olyan bátor, hogy egyenesen az olvasó pofájába vágná: a maszturbáció bűn. A vége felé van egy pár mondat, ahol a fogalmazásból adódik, az onanizálást bűnnek gondolja, de rögtön nagyon is megértő kezd lenni a "bűnösökkel." Minden szentnek maga felé hajlik a keze (mily pazar képzavar:): Pacsy maga is bevallja, hogy korábban bűnözött. Azt gondolom, a postoló maga is érzékeli, hogy jelen társadalmunkban a keresztény egyházak teljesen elvesztek, ha tovább is ilyen bigott álláspontra helyezkednek. Ezért nem vágja oda az olvasónak a véleményét. Tudja, hogy ma már ez necces.

Gyakorlatilag semmi érvet nem találunk amellett, hogy miért volna az önkielégítés bűn. Az egyetlen olyan utalás, ami valamiféle halvány érv gyenge utánzata lehetne, az az, hogy a maszturbáció olyan, mint a dohányzás, egy káros szenvedély. Csakhogy itt két dolog sem stimmel:

1) A maszturbáció a legtöbb esetben nem függőség, és ahol kényszeres viselkedés, ott a pszichológusok szerint nem ok, hanem szimptóma.
2) A károssága nem stimmel. A dohányzással ellentétben a masztrubációnak nincsenek káros hatásai. Persze eltekintve az olyan dolgokat, amelyek a "törött lábbal ne biciklizz! szintjén vannak"

A dohányzás egyébként szintén nem mondható bűnnek. Egy szenvedély, amelynek káros hatásait a dohányzó ember felvállalja az élvezetekért cserébe. Magánügy. Talán a családtagokon kívül senkinek semmi beleszólása a dohányos döntésébe, ha az nem kér segítséget. Lehet érvelni a dohányzás ellen, de az értékek relativitása miatt soha senki nem tud abszolút érvet felhozni ellene. És ha a dohányzás bűn lenne, akkor nyilván egy jó kis pörkölt megevése is bűn lenne, hiszen az egészségre az is káros, miközben nagyon is finom. És hadd döntsem már el, hogy vállalom-e vagy sem! A társadalmunk nagyon helyesen ma arra az álláspontra helyezkedik, hogy a dohányzást csak akkor tiltja, ha mások kárára van. És ez tökéletesen megfelel a liberális de demokratikus eszméknek. "A szabadság annyit jelent, hogy mindent szabad, ami másnak nem árt. Az egyes ember természetes jogainak gyakorlása tehát más korlátokba nem ütközhetik, mint azokba, amelyek a társadalom többi tagjai számára ugyane jogok élvezetét biztosítják; s e korlátokat a törvény határozhatja meg." mondja az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata.

A maszturbáció, és úgy általában a szex viszont abban különbözik mindezektől, hogy ez az az örömforrás, amelynek nincs káros hatása, és nem is kell, hogy kerüljön semmibe. Ha az ember a párjával szexszel vagy magában maszturbál az tényleg ingyen is van, és semmi kivetnivaló nincs benne. A katolikus egyház azonban talál (?) a maszturbációban is kivetni valót, és a szexben is, ha a pár azonos nemű, vagy ha a házasság előtt történik a szex. Mindezek közül a maszturbáció a legnevetségesebb problémájuk.

Ami a káros hatásokat illeti. A demográfiai hatást emlegetni nevetséges. Ugyan már, ki veszi be, hogy kevesebb gyerek születik azért, mert egy szingli férfi vagy nő maszturbál? No és a másik, hogy a katolikus egyház rögeszméi ellenére a Föld problémája nem a kihalás, hanem a túlnépesedés. Az önkielégítés nem okoz hajkihullást, és hasonló hülyeségeket. A pszichés hatásokról már szóltunk. Ha valaki rendesen utána néz, akkor látni fogja, a maszturbációnak inkább enyhén pozitív hatásai vannak, akár pszichésen, akár tágabb értelemben egészségügyileg. Egyébként józan paraszti ésszel sem várnánk mást egy ilyen természetes és ártatlan dologtól. És ha valaki nem közösülés helyett onanizál, akkor még a demográfiai hatások is enyhén pozitívak. Az evolúció ugye ritkán "talál ki" felesleges dolgokat, és ritkán tart fent haszontalan dolgokat. Ahogy Bordeau doktor fogalmaz Diderot-nál:

"A természet nem szenved hiába. És hogyan lehetnék én bűnös, ha segítek neki? Soha ne provokáljuk [a természetet]; hanem adjunk neki segítő kezet."

A segítő kéz arra utal, hogy Diderot szerint a maszturbálás segít levezetni bizonyos feszültséget, és felgyülemlett folyadékot.  A 175. oldalon arról ír, hogy bizonyos kamasz lányoknál komoly pszichés problémát okozhat, ha nem folyamodnak ehhez az egyszerű megoldáshoz. A jelenlegi tudományos elképzelés szerint ez kicsit túlzás, de a stressz oldásában van pozitív szerepe. Hasonlóan, a Wikipédia szerint kutatások kimutatták azt a nem meglepő tény, hogy a maszturbáció a régi spermákat üríti, és a frissek hatékonyabbak. Ez pedig megfelel Bordeau vagy Diderot gondolatainak. Megint csak azt látjuk, hogy ahhoz képest, milyen fejletlen volt még a tudomány, annyira nagy hülyeséget nem mondtak. Azt az egyházak mondják még ma is.

Miután bemutattam, hogy a maszturbáció nem bűn, vessünk egy kis figyelmet itt az egyház taktikájára! A jól bevált módszer az, hogy az egyház bűntudatot ébreszt az emberekben, aztán a gyónással, vagy az isteni megoldással magához köti őket.

No persze, mert elhisszük Pacsynak, hogy Isten először az erős hormonális ingerekkel maszturbáltatta, majd kegyelembe részesítette és megszüntette a kényszert? Először is, ha egy isten így játszana az emberekkel, az olcsó játék hülyegyerekeknek, és igazán megvetendő lenne. Másodszor a hormonok játszottak Pacsyval, nem isten. És a hormonok és isten között az a különbség, hogy a hormonok nem felelősek a játékaikért. Miközben ne feledjük, a dolog nem bűn, csak a katolikus egyház szemében az! Erről jut az ember eszébe George Carlin bonmot-ja: "ha az isten azt akarta volna, hogy ne maszturbáljunk, rövidebb kezekkel teremtett volna minket".

Jó, ez vicces, és nem komoly érv, de Carlintől a viccek között is többet lehet tanulni, mint Pacsytól.

Pacsy lelkipásztor egész postjában semmi mást nem csinál, mint hogy dicsekszik, hogyan játszadozik ő is ártatlan áldozataival. Hogy játszik istent. Mert hiszen az áldozatai teljesen ártatlanok. A bűnt Pacsy és az egyháza ébresztette bennük. Erre mondom, hogy Pacsy a vallást arra használja, hogy megpróbálja megoldani mind ama problémát, amik nem lennének a vallás nélkül. Vallás nélkül szegény áldozata nem hinné, hogy bűn, amit csinál, és nem az lenne a foglalatossága, hogy ezzel küzdjön élete egy jelentős részében. Nem kellene gyónásra járnia, és nem kéne az egyházzal semmi dolga, hogy legyen. Vallás nélkül egy egészségesebb társadalomban élnénk, ahol a szex, a meztelenség nem valami elvetendő, hanem a legtöbb esetben természetes dolog lenne.

Itt utalnék a játszmaelméletre, amely szerint nagyon tömören az emberek nagyon sokszor választanak irracionális, és károsnak tűnő viselkedésmintákat. De vajon miért? Azért, mert ezek a minták strukturálják az életét, és akármilyen szenvedést okoznak is, az emberi psziché tudattalanul sokkal jobban irtózik a mintanélküliségtől, mint a butaságoktól. A legjobb példa erre az alkoholista és a párja, akik minden nap eljátsszák azt, hogy az alkoholista leissza magát, a párja meg leszidja őt. Az alkoholista azért teszi ezt, mert ez strukturálja a mindennapjait. Nem csupán arról van szó, hogy nehéz leszoknia az alkoholról, hogy ez függőség, de arról is, hogy igazából tudattalanul irtózik attól, hogy mi lesz, ha nem lesz meg a napi programja. Mit fog akkor ő csinálni?! A párja mit fog vele csinálni, ha már le se szidhatja?! A leszidás lehet közöttük az egyetlen kommunikáció, ha ez nincs, teljesen megszűnik minden kapcsolat köztük. "Hát már belém se rúgsz?!" Vagy kicsit hasonló esetben: "hát már meg sem versz?!" A párja pedig szintén úgy van vele, ha nem az alkoholizmusért szidná a párját, akkor mit kezdene vele? Itt most nemre való tekintettel semlegesen fogalmaztam, miközben az alkoholisták nagyobb része férfi.

Teljesen hasonló a helyzet a maszturbációval, de nem úgy, ahogy Pacsy beállította, hogy ez valami szenvedély. A maszturbáció egy egészséges társadalomban és embernél éppenséggel lehet akár rendszeres is, és így valóban részét képezi az élete struktúrájának. De ez egy normális struktúra. A normális programok ugyanis szükségesek és egészségesek egy ember életében. A maszturbáció önmagában nem játszmázás. Amíg nem kényszeres viselkedés, addig nem is beszélhetünk függőségről sem, a maszturbáció ilyenkor nem képezi a férfi vagy a nő rögeszméjét.

A dolog pont akkor válik játszmázássá, amikor a maszturbáló emberben elültetik, hogy bűnös, és le kell szoknia. Az alkoholizmussal ellentétben, ahol a leszokás maga helyes cél, itt még arról sincs szó, hogy egy helyes célból alakult ki a játszmázás. A játszmázás itt teljesen magának való. A bűnös elmegy az atyához gyónni, az atya kiró rá valami büntetést, megbeszélik a dolgot. Megvan itt kérem a struktúra is, a kommunikáció is, a leszidás is, az adok-kapok. Az áldozat egy maszturbációért kap egy leszidást. Mindez strukturálja az atya és az áldozat életét is. Mindez teljesen felesleges és hiába való. És ahogy Pacsy maga bevallja, ez elfajulhat rendszeres, napi játszmázássá, amikor a maszturbáló áldozat naponta maszturbál, és naponta jön a leszidásért. Csakúgy, mint az alkoholista.

Őszintén szólva az egészben az a szánalom, hogy emberek erre pazarolják az életük egy jelentős részét. Az áldozatok arra pazarolják, hogy bűnösnek érezzék magukat, és leszokjanak egy egyáltalán nem káros nem szenvedélyről. A papok pedig arra pazarolják, hogy gyónásokat hallgassanak és penitenciákat osztogassanak egyáltalán nem bűnös embereknek. Az egész egy önjáró, önfenntartó, felesleges gépezet. Pontosabban a dolog csak azért önfenntartó, mert a természet már csak olyan, hogy a "probléma" újra és újra előjön, pont azért, mert teljesen természetes, és valójában nem probléma.

Diderot miután megírta művét esetleg evett, ivott, szexelt vagy maszturbált egyet, és aztán esetleg írt egy újabb szócikket az Enciklopédiába. Hasznos életet élt. Én, ha befejeztem ezt a postot kimegyek a tó mellé napozni, közben elolvasok még egy jó könyvet az inkvizícióról, később írok még valami jó cikket, dolgozok, és hasonlók. Mi nem azzal töltjük az időnket, hogy ilyen álproblémákkal foglalkozunk. A vallás viszont az álproblémáival visszatartja az embereket, a társadalmat. Társadalmilag káros jelenség.

Ahogy már többször írtam, a vallásoknak szerintem várhatóan gyakorlatilag vége lesz nemsokára, mivel az emberiség leghülyébb ideológiáiról van szó a nácizmus és a kommunizmus mellett. Ez utóbbiaknak meg már befellegzett, majd rájön a társadalom, hogy a vallásoknak is véget kell vetni. Ha valamely egyház úgy dönt, hogy kitart bornírt erkölcsi előírásai mellett, például a maszturbáció vagy a fogamzásgátlás tiltása mellett, akkor annál gyorsabban mennek a levesbe. Úgyhogy én örülök minden egyes papnak, aki ezekben az ártatlanabb kérdésekben bornírtkodik, mert ezekben az egyháznak már alig van befolyása az emberekre, és minden erőlködéssel csak magukat teszik nevetségessé.

A napokban értem végére be Diderot "Le Reve de d'Alambert" (Flammarion, 2002, magyarul: "D'Alambert álma") c. könyvének. Miért érdemes ma elolvasni egy ilyen könyvet egy ateistának? Mint azt korábban bemutattam, Diderot ateizmusa bizonytalan, és változhatott időben, de materializmusa biztosnak tűnik. És bár a könyv régi, és oly korban íródott, amikor sok mindent még nem tudtak, például nem volt meg az evolúció darwini elmélete, sokkal kevesebbet tudtak az emberi szervezet működéséről, és ezen belül az agyműködésről, de pont ezért is érdekes ez a könyv, hogy meglássuk, eme kevés tudásból mi mindent tudott kihozni Diderot.

Egyébként Diderot franciául olvasni elég nehéz, és ha még a téma sem egyszerű, akkor gondban lettem volna, ha nem lenne a könyvben egy bevezetés, amely elmagyarázza a könyv tartalmát. Egy bizonyos Colas Duflo írta, és ezért hálás vagyok, mert a modern, magyarázó szöveget franciául is jól értem. Ezután pedig a dialógus értelmezése is könnyebben ment.

Diderot oly korban élt, amikor jelentős ismeretekre kezdtek el szert tenni pont a fent említett kérdésekben. A könyv főszereplője, fő ideológusa Diderot mellett nem d'Alambert, hanem egy Bordeu nevű orvos, aki a második részben Mademoiselle de Lespinasse-szal beszélget, aki egyébként a valóságban d'Alambert plátói szerelme volt egy ideig. Hogy Diderot miért választotta azt a megoldást, hogy d'Alamber álmodik, és álmában hadarja el a materialista elgondolások egy részét, azt nem tudom. D'Alamber maga nem volt materialista (31.o.), és a vitában nem nagyon vesz részt.

Az orvos, Bordeu az, aki képviseli a materialista elméleteket és ismereteket, és itt rendkívül sok, sokszor nem is annyira fontos orvosi részletet tudunk meg. Ezek a sokszor egzotikus, extrém esetek láthatóan nagyon érdekelték akkoriban az embereket. Számunkra már kevésbé fontosak, ezért ezekre nem térek ki, hanem csak az érvekre. Ami nagyon érdekes, hogy ennyire kevés ismerettel is hogyan érvel Diderot a materializmus mellett, és milyen elképzelései vannak a különféle kérdésekben.

Diderot meglehetősen hasonlóan kezeli az élet és a tudat kérdését. Sok szempontból valóban hasonló a két jelenség. Mindkét jelenség egy a létezők egy korábbi "lépcsőfokához" képest új jelenség, és mint ilyen magyarázatra szorul. A nem materialista álláspont mindkettőre valami olyasmi, hogy valamilyen transzcendens dolog játszik közre, mert ilyet az anyag magától nem tudhat.

Ma a tudomány ott tart, hogy olyat kevesen hiszik azt, hogy az élethez magához szükséges volna a transzcendensre, vagy isten konkrét beavatkozására. Ha esetleg valaki nem fogadja el, hogy az élet keletkezésére van materialista magyarázat, akkor is elfogadja, hogy azért a különféle állatok születésekor, vagy növényi magvak csírázásakor nincs szükség csodára. A többség ezt belátja, érti ennyire a tudományt.

A tudomány sokat tud a tudat kialakulásáról és működéséről is mondani. Véleményem szerint ez határozottan elég annak elutasításához, hogy ehhez transzcendenciára vagy istenre lett volna szükség. Teljesen szükségtelen transzcendens lelket feltételezni. De ezt a laikusok körében kevesebben fogadják el. Pedig hasonló a jelenség, csak egy "szinttel" feljebb vagyunk, és a tudomány még nem tart egészen ott, mint az élettel magával. Valószínű, hogy az informatika hallatlan fejlődése mellett, mesterséges élet hamarabb lesz, mint mesterséges intelligencia.

Nos Diderot könyvében egyrészt az az érdekes, hogy tisztában van azzal a hipotézissel, ami a mai ismereteinknek megfelel, nevezetesen az élet és a tudat is az anyag szerveződése, szerkezete által jön létre. Ma már tudjuk, hogy az élőlény attól élőlény, hogy bizonyos bonyolult folyamatok szerveződnek össze, amelyek pedig az anyag bizonyos szerveződése által lehetségesek. Tudjuk, az agyban nem az a fontos, hogy a neuronok miképpen működnek, hanem csak az, hogy miféle összeköttetési gráfot alakítanak ki (konnekcionista paradigma). Diderot idejében is voltak olyan materialisták, akik ilyesmit gondoltak, anélkül, hogy olyan jól és részletesen és pontosan modellezni tudták volna mindezt. De talán pont azért, mert akkoriban még nem lehetett olyan jól kidolgozni ezt a hipotézist, Diderot egy érdekes másik elméletet dolgoz ki: szerinte az anyag inherens, esszenciális tulajdonsága az élet és az, hogy értelem lakozik benne.

A nagyon nagy probléma ezzel a hipotézissel, hogy számot kell adnia arról, hogy nem minden anyag él, és pláne nem gondolkodik. Emiatt Diderot megkülönbözteti a inert (potenciális) és aktív  vitalitást, illetve értelmet. De továbbra is maradnak problémái. Nagyon éles gondolkodással ugyanis felveti a problémát, hogy amikor egy növény felszívja az élettelen anyagokat, azokat élővé változtatja, amikor beépíti a szervezetébe. Az állatok pedig a halott növényt és húst építik be a szervezetükbe, és némi szervetlen anyagot is. A halott húsból is kérdés, hogy lesz újra élő hús, és a vízből, sóból, illetve más szervetlen anyagból, amelyből kicsit fogyasztanak az állatok, ott is kérdés, hogy lesz ebből élő anyag. Mivel Diderot szerint a vitalitás és a szenzibilitás a halott, illetve tudatlan anyagnak is jellemzője, csupán azt kell elmagyaráznia, hogy a potenciális vitalitás aktivizálódik, méghozzá az élőlény élő része által.

Az a probléma, hogy az élettelenből hogy lesz élő minden nap, a szemünk láttára, amikor eszünk és emésztünk, nagyon jó felvetés, Diderot a maga korának egyszerű eszközeivel, a mindennapi dolgok megfigyelésével és éles kérdésfeltevésekkel is messzire jut. Ugyanis ugyanezt a jelenséget dualista módon körülményes megmagyarázni. Lehet azzal jönni, hogy a transzcendens élet eltölti a szervetlen anyagot is, de ez nem sokat magyaráz. Persze Diderot magyarázata sem mond sokkal többet, de mégis elmozdul a primitív dualizmusból a modern tudomány felfogásának irányába. A transzcendens lélekhez képest a vitalitás, mint inherens tulajdonság sem magyaráz sokkal többet, de Diderot mégis beépít az elméletébe némi tudományos ismeretet, némi magyarázó, strukturális összefüggést. Ez az, ami a transzcendens magyarázatban egyáltalán nincs benne. A másik oldalról, ha megnézzük, a modern tudomány is hasonlót mond: amikor beépítjük a szervezetbe az élettelen anyagot, azáltal válik élővé, hogy megfelelő struktúrákba épül bele. A modern tudományos magyarázat azért messze jobb, mert egészen részletesen tudja ezt elmondani, és azt is, hogy épül ebből fel az élet vagy a tudat. A modern tudomány abban több Diderot vitalizmusánál, hogy még tovább viszi a struktúrát, és még egyszerűbb alapokból épít fel mindent. Diderot tévedése a kora tudásához képest érthető, és elmélete a kora tudásához képest szép teljesítmény: a megértést, a kutatást szolgálta.

Diderot a tudatosság, gondolkodás legfontosabb összetevőjének a memóriát találja (149.o.), - persze tudjuk, a dolog nem ilyen egyszerű - és a memórai az, amely potenciális módon az anyagban benne van. Az élettelen anyagok szerinte azért nem gondolkodnak, mert ez a memória passzív bennük. Az élőlényben aktivizálódik a tulajdonság. De itt egy másik érdekes probléma merül fel, hogy ha a memória az egész test anyagának jellemzője, akkor miért nem a nagylábujjunkkal gondolkodunk (148.o.)?! Diderot válasza, hogy a tudat az azon a ponton alakul ki, és működik, ahova az ingerek összefutnak. A pókháló képét használja (106.o.), amelynek közepén ott a pók, a tudatnak megfelelő központi egység, amely a pókhálón befutó rezgések csomópontjában ül. Látható itt is a neuronhálózat egyszerűsített, és kidolgozatlan ötlete, ami tehát megfelel a valóságnak.

Diderotnak csak odáig nem sikerült eljutni, hogy a hálónak a struktúrája magyaráz mindent, az pedig nem egy univerzális tulajdonság, hogy minden atom és molekula tud neuronhálózattá szerveződni. A pók és a hálója nem jut túl a homunkulusz-paradoxonon: a pók maga még magyarázatra szorul, a háló pedig ilyen egyszerű formában keveset magyaráz. A modern tudomány modellje az agyról viszonylag egyszerű neuronokkal és bonyolult struktúrával magyarázza meg az elme jelenségeit az agyra visszavezetve. A különbség az, hogy a struktúra sokkal bonyolultabb, az építőelemek pedig sokkal egyszerűbbek. A neuron szerepe a modern elméletekben csupán az, hogy egy csomópont az neuronháló struktúrájában, és az információ továbbítása szempontjából van egy bizonyos egyszerűen leírható működési szabálya. Ezt a neuronnak állandó jelleggel biztosítania kell, amit egyszerűen úgy oldott meg a természet, hogy a neuron is egy élő sejt. De ha nem az evolúció "tervezte" volna az embert, akkor lehetnének a neuronok élettelen egységek is, melyet a szervezet ellát. A neuronok élő mivolta az élet kérdéséhez vezet, és mint mondtam, elég jól magyarázni képes a tudomány. Azt is tudjuk, mik a neuron információfeldolgozási tulajdonságainak oka, miféle vegyületek, sejtrészek játszanak ebben szerepet, és hogyan.

Egyébként ha az élőlényeket és a sejteket nézzük, akkor tudjuk, hogy a sejtek maguk is majdnem életképes egyedek. Egész pontosan tudjuk, hogy a többsejtes élőlények egysejtűekből alakultak ki, amelyek önmagukban életképesek voltak. A mai többsejtűek sejtjei pedig az élet minden jelenségét képesek produkálni, csak már nem önállóan. Ezen a szinten tehát Diderot vitalizmusához egészen hasonló a helyzet. De az fontos, hogy a tudomány nem állt meg sem a transzcendens nem-magyarázatnál, sem pedig a vitalizmus félmagyarázatánál. Általánosan elmondható, hogy a tudománynak mindig törekednie kell arra, hogy bármilyen jelenséget tovább bontson, redukáljon, mert ezzel lesz a magyarázat még teljesebb. Potenciálisan ennek a redukciónak nem tudjuk, hogy létezik-e határa. Aktuálisan a redukció mindig feltételez alapegységeket, és alaptulajdonságokat. Hogy ezek tovább bonthatóak-e, az mindig a jövő kérdése. A tudomány aktuális végességét kár a szemére vetni, mert ez az emberi végességből fakad. Mi emberek ezt tudjuk a világ megismeréseként csinálni, és ez a legjobb módszer, illetve egyetlen módszer, amely működik, amely magyarázatokat és alkalmazásokat ad nekünk.

Diderot könyvében az élőlények eredete és fejlődése is visszatérő téma, és ez különösen azért érdekes, mert mi már Darwin után vagyunk, mi ismerjük az evolúciót elméletét, és mi teljesen ebben gondolkodunk. Azzal kevesen vannak tisztában, mi lehetett előtte az elgondolás az élőlények fejlődéséről. Én sem tudtam erről szinte semmit. Meglepő az, hogy Diderot helyenként egészen evolúcióhoz hasonló elképzelésekről számol be, melyek helyenként nagyon mulatságosak. Például úgy gondolja, az élőlények a Föld korai szakaszában a földből valami erjedéses folyamattal (95.o.), spontán keletkezhettek. Ami persze lazán értelmezve nem is lenne hülyeség, de szó szerint véve muris. A 120. és 121. oldalon viszont mutációkról, és a fajok fejlődéséről beszél.

Hasonlóan mulatságos téma, hogy Diderot korában éppen mit gondoltak az egyedfejlődésről, az emberek szaporodásáról. A 112. oldalon leírtak szerint egészen sokat. És ez is hozzátartozik ahhoz a kérdéshez, hogy hogy lesz az élettelenből élő.

Diderot könyvét szerintem azért érdemes elolvasni, hogy például lássuk a vitalizmus köztes helyét a modern tudomány és a transzcendens dualizmus között. Lássuk, hogy hogy vezetett az út a modern tudományhoz, és lássuk, miért ez az út a helyes. Emellett sokat tanulhatunk Diderot gondolkodásából, abból, hogy sokkal kevesebb ismerettel és kísérleti lehetőséggel is milyen messzire jutott. További csemege még az, hogy a kora tudományos ismereteiről is képet kapunk.

A WIN-Gallup intézet nemrégiben egy jó, érdekes felmérést publikált, amelyet 2012-ben készítettek a Föld 57 országában, a vallásról és ateizmusról, összesen 50000 ember megkérdezésével. Az 57 országban sajnos nincs benne Magyarország. A felmérés eredményeként képet kapunk a világban a vallás és az ateizmus eloszlásáról, és ezen kívül még nagyon sok egyéb összefüggésről.

Például az időbeli trendről is, ugyanis ugyanezt a felmérést 2005-ben is elvégezték, ahhoz képest pedig ebben az 57 országban átlagban 9 százalékkal csökkent a vallásosok aránya és 3 százalékkal nőtt az ateisták aránya. A szemfüles olvasó itt meghökkenhet, hogy mi történt a 6 százalékkal. Mivel arányokról van szó, a hat százalék nem népességcsökkenés, hanem egy harmadik kategória, a Gallup ugyanis "vallásos", "nem vallásos" és "meggyőződéses ateista" csoportokra osztotta az embereket. A 6 százalék nagyrészt a "nem vallásos" emberek arányának növekedése, egy kicsi részt pedig a "nem tudom/nem válaszolok" kategória (ezek aránya nagyon kicsi volt, és nem tudom, hogy nőtt vagy csökkent 2005-höz képest).

Ezen kategóriák kialakítása a vallásról és ateizmusról szóló felmérések rákfenéje. Mindig problémás dolog az is, hogy egész pontosan hogy szólt a kérdés, amelyet feltettek, és amely alapján így címkézték az embereket. Minden esetre a "nem vallásos" ember feltehetően jól fedi a "gyenge ateista" kategóriát, míg a "meggyőződéses ateista" az "erős ateista" kategóriát. Ezt támasztja alá a számok értéke, ugyanis a "meggyőződéses ateisták" aránya Európában olyan, hogy tudjuk, az agnosztikusokat hozzávéve sokkal nagyobb számokat kéne kapni. A "meggyőződéses ateista" kategória számai tehát "ránézérse" is az erős ateisták arányát jelenthetik. Ha viszont tág értelemben vennénk az ateistákat, azaz hozzá vennénk a gyenge ateistákat, a nem hívőket, akkor az ateisták aránya valószínűleg közel ugyanazzal a 9 százalékkal nőtt, mint amennyivel a vallásosok aránya csökkent (itt kéne még megnézni a nem válaszolt kategóriát).

Még egy megjegyzést erről: meg lehetne különböztetni a gyakorló vallásos embert (templomba járó, imádkozó, vagy ilyesmi) és a nem gyakorló hívőt. Mondhatná valaki, hogy aki hívő, az ilyen értelemben nem vallásos. Lehet olyan értelemben is nem vallásos egy hívő, hogy a "maga módján hívő", azaz van egy saját hite, amely nem egyezik egyik vallással sem. Azt gondolom, hogy ezekben a felmérésekben ezek valószínűleg mind a vallásos csoporthoz tartoznak. Ezt megint a számokból gondolom. Ha ugyanis a templomba járókat vennénk, vagy kivennénk a maga módján hívőket a pixisből, akkor Európában ennél jóval alacsonyabb számok jönnének ki. Ezt lehet tudni más felmérésekből.

A térkép és az ateizmus eloszlása különösebben nem meglepő . Az ateizmus erős Európában, jelentős a fejlett országokban. Az talán kicsit meglepő, hogy a távol-kelet fejlett országaiban még erősebb. A kínai nagy foltnak meg tudjuk az okát. De térjünk rá a postom valódi céljára, a címre! Az 57 országban és az 50000 embernél felmérték az iskolai végzettséget is.  Az 1. táblázatban látható eredmény jött ki.

1. Táblázat: Az ateizmus és a végzettség kontingencia-táblázata. A Person-koreláció 0,17

Minden sorban az összeg természetesen 100 százalék lenne, a hiányzó százalékok a "nem válaszolt" kategóriában vannak (itt látható, hogy kb 5 százalék). A korreláció teljesen konzisztens, egyértelmű, szociológiai összefüggéshez mérten erős, de persze nem iszonyatosan erős. A vallásosságot nyilván más faktorok is befolyásolják. A címbéli "ok" semmiképpen nem determinisztikus okozást akar jelenteni.

Nos, ahogy az ismeretes, korrelációból mindig nagyon óvatosan szabad csak oksági következtetéseket levonni. Aki nem totál szkeptikus, az persze egy korreláció mögött mindig feltételez valamilyen oksági összefüggést. A probléma azonban az, hogy korrelációt okozhat mindkét irányú, vagy akár kölcsönös oksági összefüggés is. Tehát elképzelhető, hogy az iskolázottság ateizmushoz vezet (nem determinisztikus módon), de elképzelhető lenne, hogy a hit vezet az iskolai tanulmányok korábbi befejezéséhez, vagy az ateizmus vezet továbbtanuláshoz. Ez utóbbi két hipotézis elég bizonytalan, és igen gyenge korrelációt eredményezhetne csak, emiatt ezt az irányt elvethetjük.

Egy korrelációnak azonban lehet magyarázata az is, hogy egy harmadik, közös ok van. Ha az iskolázottságot és az ateizmust vesszük, akkor lehet, hogy egy közös ok okozza az ateizmust és a magasabb iskolázottságot is (megint nem determinisztikusan). Mi lehet ez a közös ok?

Egy lehetséges hipotézis lenne az intelligencia. Erről vannak is felmérések, de nem ilyen jók, mint ez, és nehéz volna számszerűen összehasonlítani őket. De az igaz, hogy az ateizmus és az intelligencia között is van egy jelentős, de nem nagyon erős korreláció. De mint az imént mondtam, azokat a felméréseket ezzel összevetni nehéz volna. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az intelligencia és az iskolai végzettség is korrelál, és itt mindkét irányban nyugodtan feltételezhetünk okozást. Akárhogy is, ha az iskolai végzettség és az intelligencia bármelyike járul hozzá az ateizmushoz, az jó hír, és számomra nem is olyan fontos azt kideríteni, melyik itt a nagyobb, vagy a közvetlenebb faktor, és melyik az áttételes.

Van azonban egy másik hipotézis, és ez pedig a jólét. Teljesen plauzibilis az a feltételezés, hogy a vallás bizony a népek ópiuma, és ilyen módon a szegényebb emberek jobban igénylik. A gazdagabb emberek pedig megengedhetik az ateizmus "luxusát". Éppen ezért nagyon jó, hogy a Gallup felmérésében van egy felmérés a jómódról is, és ez számszerűen összevethető a végzettségről szóló adatokkal. A gazdagság, a jómód felmérésénél  5 fokozatot alakítottak ki, és normalizálták az országon belül, hogy az országok összemérhetőek legyenek. Ezek után pedig megnézték a végzettség és a bevétel szerinti kategóriákban a vallásosság eloszlását.

2. Táblázat: Az ateizmus és a jómód kontingencia-táblázata. A Person-koreláció 0,174

Mit láthatunk a 2. Táblázatból? Azt látjuk, hogy a végzettség és a jómód szinte számra pontosan ugyanolyan mértékben korrelál az ateizmussal. Mivel a két adatsor ugyanabból a felmérésből származik, nagyon jól össze lehet vetni őket. Pontos korrelációt számoltam ki a táblázatból. Ehhez a jómód esetén eldobtam két sort, és csak az alacsony, közepes és magas kategóriákat vettem. A másik két sor nagyon a trendbe illeszkedő számokat tartalmaz, tehát az információ veszteség nem nagy, de mégiscsak úgy jogos, hogy egy 3x3-as mátrixot egy másik 3x3-as mátrixszal hasonlítsuk össze. Az adatokat frekvencia táblázatnak (contingency table) vettem, és kiszámoltam a Pearson korreláció numerikus értékét mintavételezett adatokra. Na most ez nincs kész az Excelben, ezen elszenvedtem pár órát, mert keresni akartam egy kész megoldást, de nem találtam.

Az eredmény 0,17 lett a végzettségre, és 0,174 a bevételre. Tehát valóban majdnem ugyanannyi. Ez a korreláció egyébként ilyen szociológiai összefüggéseknél igen magas. Csuklóból, és szerintem helytelenül akkor valaki azt mondhatná, hogy "nincs itt kérem semmi, az ateizmus oka a jómód, a végzettséggel csak azért korrelál, mert a jómódon keresztül van hatása. Ateisták menjenek haza, nincs itt semmi látványosság, az ateisták csak gazdagok, semmi különös, fulladjanak ott bele a pénzükbe, ahol vannak, a fene a jómódjukat!" No de ácsi! Ahhoz, hogy a 0,174-es korreláció a jómód és az ateizmus között átsugározzon a végzettség 0,17-es korrelációjára, a jómódnak majdnem 100-százalékosan kéne korrelálnia a végzettséggel! Ez akkor is szükséges feltétel, ha a jómód függetlenül okoz ateizmust és magasabb végzettséget, és akkor is, ha a jómód ateizmust okoz, és az okozna magasabb végzettséget. A korreláció átviteléhez a jómdnak és a végzettségnek majdnem 100-százalékosan kéne korrelálnia. Ez meg hát nem reális hipotézis. Más jelentős és plauzibilis harmadik okot sem tudok most hirtelen elképzelni. 

Azaz végeredményként elmondhatjuk, hogy könnyen meglehet, hogy a jómód is okoz "luxusateizmust", de az nem lehet, hogy a végzettség a maga okán ne vegyen szintén részt az ateisták magasabb arányában. Ez van, kérem, az ateizmus részben bizony a magasabb végzettség okozza, és itt kézenfekvő hipotézis, hogy a több tudáson vagy a magasabb intelligencián keresztül. Ez utóbbira mindenesetre van egy másik korreláció, amely erősíti ezt a hipotézist, de ettől még a több lexikális tudásnak, a világról való tájékozottságnak is lehet szerepe.

Házifeladat a hívőknek: miért korrelál az ateizmus és az intelligencia, illetve az ateizmus és a végzettség?

Hittétek volna, hogy a versailles-i kastély a Mennyország?! Vagy legalábbis pont ugyanolyan. Halála után a homo sapiens feljut az égbe, és amikor magához tér, ott találja magát a Place d'Armes-on, azon a hatalmas, macskaköves nyílt téren. Körbenéztem, jobbra, balra, meg még hátra is, tekergettem a nyakam, mert azért az ember mégiscsak kíváncsi, hol is van a Mennyország, mi veszi körül, de hát felhők zárták el a kilátást. Csak előre lehetett látni: a horizonton ott húzódott a palota két szárnya, középen a királyi és királynői lakosztályokkal, és előtte az a nagy, csillogó, aranyozott fémkerítés zárta le a határt - Versailles-ban nyilván nem igazi az arany, a Mennyországban pedig, hát ennek a kérdésnek nincs is értelme. És természetesen ott állt Szent Péter a tekintélyes kapuban a nagy, szintén aranyozott botjával, és fogadta az újonnan érkezőket.

Nagy sokk után haladtam fel a téren, a ragyogó napsütésben, izgatottan gondolkodva az eseményeken. Nagy sokkról beszélek, mert hát az, hogy mégiscsak van túlvilág teljesen váratlanul ért engem. Mert kérem, nem erre számítottam! De kellemes meglepetés is, hisz azért mégiscsak jobb élni, de nagy sokk is, mert hát egészen durva következményei lesznek a tévedésemnek. Mindezt haláli szívesen megbeszéltem volna Péterrel, már alig vártam, hogy felérjek, neki szegezzem a kérdéseimet, és elmondjam a mentségeimet, és gondolataimat, amikor...

Amikor felértem, és ott találtam Szent Pétert, csak éppen az nem jött össze, hogy akkor mi most szépen leülünk az udvaron egy kis resto előtt a fonott székre, és egy kir és crepes mellett megbeszéljük mindazt a dolgot, melyet épp az előző percekben vettem sietve végig magamban. Merthogy hát Szent Péternek ezer jobb dolga is akadt annál,  hogy szerény filozófiai eszmefuttatásaimat meghallgassa. És ez nekem csak akkor esett le.

Akkor esett le, hogy ez a Szent Péteres show szükségképpen csak reprezentatív lehet: elég sokan érkeznek minden pillanatban a kapuhoz. Mögöttem hatalmas tömeg jött, kb, mint amikor a kommunisták megrohamozták a Téli Palotát. És Péter éppen csak egy kézfogásra tud mindenkit fogadni, aztán a dolog adminisztratív része az bent zajlik az oldalsó pavilonban, akárcsak az igazi Versailles kastélyban. És akárcsak a valóságban, itt is sok száz méteres sor húzódik a jobb oldalon. Mi több, itt minden perc csúcsforgalom, hiszen valahol a Földön minden pillanatban nappal van, a másik oldalon pedig mindig éjjel. Mindig, mindenféle okokból halnak meg emberek, így folyamatos utánpótlás érkezik be minden percben. Akárhogy is nézzük, ez a világ leginkább látogatott idegenforgalmi látványossága.

Még nem is olyan hosszú életem során a sorban állásról leszűrtem azt a tapasztalatot, hogy gyakorlati esetekben nem a sor hossza a lényeges, hanem a haladási sebessége. Ez pedig éppen úgy volt finomhangolva, mint amekkora a beérkező emberek tömegeinek sebessége. Ó, micsoda mennyei csoda! De nincs ebben semmi csoda, hiszen ha nem így lenne, akkor a sor a végtelenségig nőne, és akkor azért csak intézkednének odafent. Az időjárás is kellemes volt, gondolom, ezt is odafent intézték: sütött a nap, de nem volt túl meleg, nagyon enyhe, kellemes szellő fújdogált. Amint mondtam, elég gyorsan haladtunk, és végül nem is volt olyan hosszú vagy kellemetlen az a sorban állás.

Annál is inkább, mert a lehető legvegyesebb emberforgatag vett körül. Jó, az igazi Versailles látogatói is messzi országokból érkeznek, de itt aztán teljesen reprezentatív módon le volt képezve a Föld lakossága, mivel minden országban nagyjából ugyanolyan arányban halnak meg az emberek. A legtöbben tehát kínaiak és inddiaiak voltak, és persze idősek. Annál feltűnőbb volt az, amikor egy nálam valamivel fiatalabb indiai nő került a közelembe. Oda vagyok az indiai nőkért. Egész életemben csak gyönyörű indiai nőkkel hozott össze a sors, és imádom, ahogy kicsit egzotikusak, de azért teljesen normális, nem idegen hangulatot keltenek bennem. Imádom a kicsit kisebb termetüket, az akcentusukat, ahogy beszélnek, a vidámságukat, a nyitott, kedves viselkedésüket. A nőnek is megakadt a szeme rajtam, hiszen a sok öreg közül én is kitűntem. De nem szólítottam meg. Mi értelme lett volna?! A Mennyországban nincs szerelem, nincs házasság. Vagy mégis lenne?! Tudja az ördög.

A recepciónál mennylevelet kértek, normális esetben elég gyorsan azonosították az embert. Én egész életemben mindig próbáltam rendesnek lenni, nem gondot okozni; például nem lent felejteni az mennylevelemet a Földön, a másik kabátomban, mint az az öreg, alzheimeres bácsi; így egy másodperc alatt tovább jutottam a következő etaphoz. Mert ugye ahogy az ismert, komoly vizsgálóbizottság foglalkozik az emberekkel, és Isten, valamint Szent Péter ezt a munkát outsourcingolta egy megfelelő angyali cégnek, melyet - és ez mutatja, hogy a Mennyországban is van humor - Hells Angels Ltd.-nek neveztek. A banner mindenfele szembe ötlött a kastély különböző pontjain, elkísérte az utunkat.

Éppen azon gondolkodtam, hogy minek ezek a reklámok, tán lehet a Mennyországban is üzletelni, amikor a folyosón, amelyen haladtunk, összesűrűsödött a tömeg, és sokan elkezdtek beszélgetni egymással. Teljesen idegen emberek szólították meg egymást, és persze mind azt kérdezgették, hogy hogy van ez a vizsgálóbizottság, tényleg van-e Pokol és Mennyország, Purgatórium is létezik-e, vagy ez csak az Egyház találmánya. De természetesen mindez a kérdezősködés a legnagyobb hülyeség volt, hiszen senki nem tudhatott semmit, mindenki most járt itt először. Minden pletyka csak és kizárólak az emberek saját gondolataira, véleményére, vágyaira támaszkodhatott, és hát így az égadta világon semmi köze nem volt a valósághoz. Vagyis hát ehhez az alternatív valósághoz.

Mindez a nagy kérdezősködés, megbeszélés, pletykálgatás semmi mást nem szolgált, minthogy az emberek kicsit levezessék a feszültséget, szocializálódjanak, ismerkedjenek. Hiszen itt mindenki most halt meg, és utána kiderült, hogy mégsem. És a legelkötelezettebb hívőnek is megrázkódtatás a halál, és drámai fordulat a túlvilág. Aztán meg mindjárt kialakult egy olyan feeling, hogy sokan vagyunk, majd lesz valahogy, csak nem tolnak ki ennyi emberrel. És akár bajban vagyok, akár nem, legalább nem vagyok egyedül. Majdnem mindenki összebarátkozott valakivel, majdnem mindenkinek a sorsával foglalkozott valaki. Majdnem mindenkinek került valaki, akinek a "vállán" elsírhatta az életét. Csak nekem nem, én magányos farkas típus vagyok.

Csendben maradtam, és nem kérdeztem semmit, megszoktam, hogy eme megpróbáltatásokat egyedül is túlélem. Egészen addig, amíg mellém ért  az a fiatal, indiai nő, aki egészen kétségbeesetten rohant. Nos, hát igen, a kínaiaknak, indiaiaknak itt nem sok esélyük van. A Föld népességének kétharmada eleve kiesett. De aztán, amikor hozzám fordult, még inkább meglepődtem: "Az ateisták bejuthatnak a Mennyországba?"- kérdezte. Nyilván azt gondolta, én ezt jobban tudom, mert úgymond "keresztény kultúrából" származok. Igen, jó lett volna tudni a választ, de hát fogalmam nem volt. És idegesített, mert engem is igazán érdekelt volna a dolog. Becsületesen, és a legnagyobb tisztességgel azt tudtam csak válaszolni, hogy "nem tudom: agnosztikus vagyok". Csak elképedve nézett, nem értette a szóviccet, melyet feszültsége oldására szántam, így hozzátettem: "de amit tudok, hogy biztos nem fog elveszni, nem fog eltévedni, és most már egész biztosan nem is múlik magán semmi, tehát nyugodjon meg, álljon meg, pihenjen meg, vegyen egy mély lélegzetet!" 

Lassított. Én is hozzá lassultam. Egymásra néztünk. Ő kétségbeesetten, én megpróbáltam titkolni, hogy mennyire tetszik nekem, milyen aranyosnak találom az indiai angolját.  Tovább beszéltem, próbáltam vigasztalni, elmondtam, hogy én is ateista vagyok, tehát ha Isten nem rasszista, akkor vagy együtt megyünk a Pokolba, vagy együtt a Mennyországba. Közben megérintettem a kezét, a vállát.

Azt is megkérdeztem, hogy halhatott meg ilyen fiatalon, és elmondta, hogy autóbaleset közben halt meg, egyszerűen volt egy építkezés, vége volt az útnak, és valamiért semmiféle tábla, semmiféle lámpa nem jelezte. Úgy rohant bele a sötétben az építkezésbe, mint a vakegér. Elnevettem magam a történeten, aztán észbe kaptam, hogy na, ez aztán igazán nem illendő. De ő is nevetett. Aztán meg sírt is, pláne, amikor megkérdeztem, hogy egyedül vezetett-e. Mert hát szerencsére egyedül, de hát a családja ott maradt lent, Indiában. Ahogy nekem is volt családom lent, Franciaországban. Sírtunk, és nevettünk - mint valami mulatozó magyarok - hiszen meghaltunk, de túléltük. Egyedül vagyunk itt, de nem örökre. Egymásra találtunk, de semmi értelme nem volt egymásba szeretni. Mindkettőnknek várnia kell a párjára. Nem így van?! Bizonyára így van, bár tudja a halál. És egyáltalán, mik az erkölcsi szabályok a Mennyországban?!

Körülöttünk a többi ember is teljes tudatlanságban, szügyig hitben, vagy reménytelen reményben és félelmekben sietett a hatalmas folyosókon és termeken át, melyeknek plafonját ironikus módon ugyanazok a görög és római istenek díszítették, akárcsak az igazi kastélyban. Jézusnak, és az öreg szakállasnak nyoma sem volt.

Anju - mert így hívták az indiai asszonyt - története után nem tehettem mást, számba vettem az életemet: soha nem hittem istenben, nem volt miért. Ugyanakkor keresztényi szemmel egészen normális életet éltem: nem loptam, nem csaltam, egy átlag emberhez képest meglepően őszinte voltam. Szóval nem estem nagyon kétségbe, mert innen még mindig két kilátás volt lehetséges. Vagy igaz az, amit a katolikusok mondanak, és az ateisták nem üdvözülhetnek, vagy nem igaz, mert Isten mégiscsak értelmesebb, normálisabb fickó, és belátja, hogy ha nem ad magáról jelet, ha nincs miért hinnem benne, akkor nem bűn, nem hiba nem hinni. Természetesen ha mégis a Pokolba kerülök, az nagy szívás, de hát most mit csináljak?! Ez benne volt Pascal fogadásában, és most már úgysem változtathattam rajta semmit. Persze most, hogy látom a halál utáni életet, ezt a nagy szervezetet, hajlok Isten létezését elhinni, bár még azért szerettem volna valami igazolást kapni arra, hogy ez az egész nem egy oltári humbug. No és persze még az is függőben volt, hogy nem véletlenül egy politeista részvénytársaság működteti-e ezt az egész túlvilágot. 

Aztán ha Isten mégiscsak egy embertelen tuskó, akkor lehet, hogy nem kerülök a Mennyországba, de hát akkor az se baj. Eszembe jutott, hogy volt egy ilyen eset lent a Földön, amikor egy céghez nem akartak felvenni, mert a főnök kiderítette, hogy ateista vagyok. Nem volt nagy kunszt, soha nem titkoltam, mindig is aktív voltam. Magamban az egészet azzal intéztem el, hogy ha a főnök hívő, nem is baj. Amúgy sem volt valami szimpatikus: azt mondják szigorú, és teljesen felesleges dresskódot vezetett be a cégnél. Ha mindez és a vallásosság is ennyire fontos neki, akkor pláne nem kár érte, nyilván csak állandó súrlódásokkal tudtam volna ott dolgozni. Igazán semmi értelme nem lett  volna.

Aztán az jutott még eszembe, amikor egyszer befektettem a tőzsdén az egyik német napenergia vállalatba tízezer eurót, és környezettudatos forradalom ide vagy oda, elvesztettem egy csomó pénzt. A döntésem racionális volt, meggondolt volt, a cégnek utána néztem, de hát egy kicsi kockázat benne volt a pakliban. Ez van, c'est la vie. Racionális döntések is lehetnek néha szívások.

Vicces, de az első elosztóterem éppen a kápolnában volt berendezve, tudjátok, ott a bejárat után a folyosón, pár tucat méter után jobbra. Itt történt meg az első nagyobb szűrés. Láthatóan a belépő emberek vagy vissza lettek küldve, vagy hátra fele távoztak. Hát azért mégiscsak jó lett volna nem hátul kimenni. És jó lett volna, ha Anju is a Mennyországba kerül. Még nem tudtam miért lett volna jó, hogy lett volna jó, de nem akartam rögtön, pár perc múlva elszakadni tőle. De el kellett. Felzaklatott lelkiállapotban, hisztérikusan, mint egy szerelmespár szakadt el a kezünk egymástól. Nem csókoltuk meg egymást, odáig még el se jutottunk, és máris el kellett szakadni, könnyen meglehet, hogy az örökkévalóságig.

Az elosztó úgy volt megszervezve, hogy a kápolnában az első ügyintéző, akihez kerültél, megnézte az ember életének automatikus kiértékelését - mert persze a túlvilágon is lépést tartanak ám a technikai fejlődéssel, alkalmaznak számítógépeket - és aztán lehetett reklamálni. Akkor elvitték az embereket szobára, és ott megvizsgálták a részleteket. Az nyilvánvaló volt, hogy akik pozitív döntést kaptak nem reklamáltak, akik negatívat, azok mind reklamáltak. Én nem reklamáltam. Ugyanis érdekes módon pozitív döntés született. Először majd hasra estem a döbbenettől, aztán úgy örültem, mint egy hat éves kisgyerek a nyaralásnak. Nem voltam feltűnő, minden továbbjutó majd kiugrott a bőréből - ami egyébként itt még annyira sem volt lehetséges, mint a Földön.

Aztán körbenéztem, vajon Anju hol van?! Meg kellett várnom. Még ha a lehető legfurább dolog is, hogy a Mennyországban, az egyik terem sarkában valaki vár, mintha a barátja elment volna a vécére a látogatás közepén. De senki nem mondta, hogy tilos várakozni, senki nem szólt rám. Nem tudhattam azt sem, hogy én most valami hiba folytán jutottam tovább, vagy akkor az ateizmus még sem kizáró ok, és Isten rendes fickó?

Aztán egyszer csak Anju kilépett ugyanazon a kapun, ahol én is egy perccel korábban. Mindketten a Mennyországban éreztük magunkat. Szó szerint. Az ateisták is bejuthatnak a Mennyországba! Egymáshoz rohantunk, megfogtuk egymás kezét, és spontán elkezdtünk keringőzni, ami abszolút illett a bálteremhez, amelyben éppen tartózkodtunk. Minden jó, ha vége jó, mehetünk együtt a Mennyországba. Azt még nem tudtuk, ott mi lesz, ott mi hogy lesz, hogy miképpen oldódik meg hosszútávon a dolog, de hát valahogy biztosan meg van ez oldva. 

Közben persze haladtunk tovább a folyosón, fel a lépcsőn, egyik előszobából a másikba. A következő kérdés, amely felmerült, természetesen az volt, hogy hol is van maga a Mennyország a kastélyban? Anju azt mondta, szerinte kint, a kertben. Az emberek ott sétálnak az allékban, a hatalmas sövények között, nézegetik a szobrokat, leülnek a padokra a szökőkutak mellett. És itt persze minden szökőkút állandóan üzemel, nincs gond a vízellátással, hiszen ez a Mennyország.

Egyszer csak ismét sorban állás következett. Pont megint a kápolnánál voltunk, de most már az emeleten, abban a nagyobb teremben, és egy teljes sor beléptetőkapu zárta el a továbbjutást. Mi a fene? Gondoltam. Biztonsági ellenőrzés?! Az meg mi az istennek?! Elvégre a testem nem igazi, nem lehet pisztoly vagy penge eldugva a ruhámban, és senkit nem is lehet megölni, de még csak megsebesíteni sem. Hát az isten szerelmére, a túlvilágon vagyunk!

Magyarázat nem volt, nem kaptunk. Anju rám nézett, intettem, hogy nem tudom. Elmondtam, ilyenről szó sincs a Bibliában. A Bibliában nincs leírás a Mennyországról. Azt sem írták meg, hogy a Versailles-i kastély másolata. Pedig ha bárki tudott volna bármiféle benfentes információt, akkor ezt aztán igazán érdekes lett volna leírni. Mindenki más is kérdezősködött, de megint csak egymástól lehetett kérdezni. Az egész terem morajlott, mintha a beléptetőkapuk sora valami erőmű lett volna, egy zúgó vízeséssel, melynek hangja betölti a termet. A nagy izgatottság, kétségek, felháborodás ellenére mindenki átment a kapun, hiszen a Mennyországba be akart kerülni bármi áron is. Az ember ilyenkor könnyelmű, bármit bevállal, pláne, ha nem is tud róla.

De mi, mi ketten voltunk. Mi nem végelgyengülésben jutottunk ide, nekünk volt vesztenivalónk. A Földön is, és most már itt is. Nekünk nem volt olyan egyszerű a döntés, hogy ha át kell menni a kapun a Mennyországhoz, akkor átmegyünk rajta. Egyszerre egy kapun csak egy ember mehetett át, ez világos volt. És nem is volt semmi félelmetes a kapuban. Kezet fogva közeledtünk a kapuhoz, és úgy mentünk át, úgy eresztettük el egymás kezét, az utolsó ujjakat, mintha egy repülőgépből ugrottunk volna ki ejtőernyővel.

Odaát aztán minden rendben volt, lényegében semmi nem történt. Ki se derült, mire szolgál a kapu. Mindenki lenyugodott. Hiszen túljutottunk, innen már egyenes út vezetett a Mennyországba. Egyenes út a Vénusz, Diana, Mars és még ki tudja hány szalonon át. Én már megint türelmetlenkedni kezdtem. Nem emlékeztem pontosan. Itt tényleg ennyi szalon van?! Ez a Lajos tényleg istent játszott, elég sok akadályt állított az emberek felé, míg bejuthattak hozzá. De a többiek eléggé nyugodtan mentek, már nem is szaladtak, hanem egészen csendesen sétáltak. Nem kérdezgették egymást, nem is néztek körbe a szalonokban, csak mentek előre, mint akiket madzagon húznak.

Anju is teljesen nyugodt volt. Mosolyogva nézett rám. Megpróbáltam megint megfogni a kezét, nem értette. Nem fogta meg az enyémet, nem markolt vissza. Csak mosolygott. Nem értettem, mert nem húzta el a kezét, nem haragudott, csak mintha elmúlt volna a varázs. De miért?! Fogalmam nem volt. Anju nem is rendezett jelenetet. Nem magyarázkodott. Nem mondta azt, hogy: "Nézd, ennek semmi értelme, én házas asszony vagyok." Semmi ilyesmi. Pedig ez igaz és jogos lett volna. Mérges lettem volna, vitatkoztam volna, hadakoztam volna vele, de értettem volna a helyzetet. Ezzel nem tudtam hadakozni, ezt a helyzetet nem értettem. Mert ő csak nézett, kicsit bambán, és mosolygott. Egyáltalán nem gyötörték kétségek, nem volt feszült, már nem sírt, nem nevetett. Csak mosolygott.

Valami történt velünk, valami történt ott a kapuban. Talán Isten törölte Anju lelkéből a friss érzéseket, amelyeket irántam érzett?! Ez lett volna az a híres megoldás, melyben bíztam?! Hogy Isten majd mindent elintéz? Hát így intézte el?! Hát a ki..szott istenit neki! Mérges voltam.

Most már lemaradtam Anju mögött, csak néztem hátulról, ahogy távolodik. Nem hiányoztam neki, bizonyára eszébe se jutottam. Ugyanolyan voltam számára, mint mindegyik másik ember. Bizonyára nem gyűlölt. Bizonyára szeretett, mint ahogy mindenkit szeretett. Mindenkit ugyanúgy, mint felebarátját. És mosolygott. Rám is csak tovább mosolygott volna, ha utána futottam volna. De ez mire jó?! Semmire.

Mérhetetlenül csalódott, letört voltam, és semmi kedvem nem volt a Mennyországhoz. Csak haladtam a tömeggel, a végzetem felé, lesz, ami lesz. Már nem érdekelt a Mennyország, és nem érdekelt Anju. Ez az egész pillanatnyi varázs hülyeség volt. Semmi értelme nem volt az egésznek. Semmi értelme nem volt semminek. Jobb lesz ez így - nyugodtam végül is bele.

A királyi lakosztályokon haladtam át. Mindez ismerős volt, bizonyára hű mása az eredeti kastélynak. Már amennyire emlékeztem a részletekre. Az ízlésesen aranyszínű Salon de Venus Lajos szobrával, Bellini szobra Diane szalonjában, a Salon de Mars vörös tapétája, a Salon de Mercure szintén vörös tapétája a hercegnői ággyal ... Sok hűhó semmiért.

Már csak az izgatott, meddig kell még menni?! A király lakosztálya egészen messze van, a kertbe pedig még hosszabb az út. Nem is erre kéne jönni. Most az egész kastélyon végig fognak vezetni?! De minek így szervezték?! Miért így csinálják?! Mi az isten nyilának csinálják itt a stresszt?! Egyre gyanúsabb volt a helyzet, mert a többiek egyáltalán nem voltak feszültek, ők töretlen boldogsággal haladtak céljuk felé, miközben láthatóan nem izgatta őket, hol van, és mi az, és meddig kell még itt kutyagolni. Valahol sokkal előttem Anju is csak ment előre, mintha be lett volna drogozva.

Aztán befordultam a Salon de la Guerre kanyarjában, és ott volt! Persze, mindenki tudja, hogy mi van ott: a Tükörterem. De az semmi, kérem, ott van a Mennyország! Ha hiszitek, ha nem, ott ült Isten egy trónon a terem közepén. És ott ültek sorban az emberek tőle jobbra, balra, székeken, hosszú-hosszú sorban. Az ablakok, a csillárok, a festmények ismétlődő mintázatához illően a terem közepén egy emberekből álló gerinc húzódott végig. Ez a sor persze nem csak a terem végéig, nem csak a szalonokig ért el, hanem onnan tovább folytatódott a kerten át, ki tudja meddig. Egy kis különbség volt ugyanis az eredeti kastély és a Mennyország között. Itt a Salon de la Guerre északi - északi? Ugyan, mit jelent az itt?! - falába egy ajtót vágtak, onnan lépcső vezetett le a kertbe. És ezen az ajtón, a lépcsőn át a kertben folytatódott a székek sora, és mindegyik széken egy ember ült. Aztán a kertben is tovább, lefelé az allékon. Két székekből álló vonal tartott a kert végébe, valahol a végtelenbe. Részben igaza volt Anjunak, a Mennyország kevés kiválasztottól eltekintve a kertben volt. De semmiféle szabad promenád, semmiféle szökőkút melletti ejtőzés, semmiféle halk csevej.

Minden ember szép fegyelmezett sorban odament a terem közepére, találkozott Istennel, aztán visszajött, átjött megint a háború szalonján keresztül, ki a kertbe, és addig gyalogolt szép rendben, míg a helyére nem érkezett valahol nagyon-nagyon messze. A sor nyilván aszerint alakul, hogy kinek mennyi az érdeme Isten szemében. Ennek megfelelő pozícióba került. És ha valakinek közbe kellett ékelődnie, akkor az egész sor hátrébb lépett. Mint azokban a matematikai feladványokban arról a bizonyos végtelen szállodáról a végtelen szobájával.

A Tükörterem közepét kémleltem, ahol megálltak az emberek Isten előtt. Nem történt különösebben semmi, nem hangzott el egy szó sem. Isten nyilván gondolatban váltott egy-egy szót ezekkel az emberekkel, és bizonyára akkor tudják meg a sorszámot, és mint a robotok, mennek a helyükre.

Anju is elhaladt már középre, és aztán elhaladt visszafele mellettem. Kémleltem arcát, akartam volna vele beszélni. Meg akartam kérdezni, mi lelte. Hogy emlékszik-e még egyáltalán rám, vagy, hogy van-e bármi érzelme irántam. De ő csak mosolygott, és elhaladt mellettem jobbra. Nem szóltam utána, nem lett volna értelme, nem volt miért. Megértettem, hogy ő most boldog, az örökkévalóságig boldog, és ennek az az ára, hogy semmit nem érez speciálisan irántam, vagy mások iránt. Mindenkit szeret, senkit nem jobban, mint másokat, a szeretete és boldogsága állandó. Térben és időben egyaránt. Már nem is haragudtam rá, minderről ő egyáltalán nem tehet. Nem ő tehet róla.

Hát jó, akkor játsszuk ezt a játékot! Én is a Tükörterem közepe felé vettem az irányomat. Azon morfondíroztam, mi a halált fogok én csinálni ott, azon a széken az idők végezetéig. Azok a robotok - elnézést, de Anju is - láthatóan jól elvoltak, nyugton maradtak az örök boldogságukban, de én nem tudtam ezt elképzelni magamról. Soha nem tudtam volna egy széken ülni akár csak fél óráig sem, semmit nem csinálva. És nem érdekelt, még ha egyenesen Isten jobbján is kapok helyet!

Már csak nyolc ember van előttem, már csak hét, már csak hat... és beszélni fogok magával Istennel. Hej, ha én ezt megélhettem volna! Életemben soha nem beszélt velem Isten. No majd most. Ahogy elnéztem, itt is az van, mint Szent Péternél, itt se lesz valami nagy eszmecsere. Pedig végre úgy elmondanám már valakinek az összes gondolatom, hogy mit gondoltam én életemben a világmindenségről, meg mindenről, meg, hogy akkor most persze mindenről mást gondolok. Vagy nem is mindenről, mert Isten, Mennyország ide vagy oda, egy csomó minden mégsem változik.

Isten jobbján ott ült Jézus, balján Szűz Mária. Jézus és Isten között a tér kissé elmosódott volt, vagy azért, mert ők ketten egy személyek, vagy a Szentlelket láttam. Már csak három ember, már csak kettő, már csak egy... És akkor most.

- Grüss Gott! 2147483647 - kissé vicces volt ez a köszöntés. Most erre nem válaszolhattam ugyanazt.

- Üdv. Hű, pont 2147483647?! Ez a sorszámom? - elég magas volt, mit nem mondjak, az utolsók között foglaltam helyet. Feltéve, hogy az emberek kb fele a Pokolba megy.

- Igen.

- Ennyi?!

- Ennyi.

- Itt a Mennyországban csak egy szám vagyok?

- Miért kérdezed?

- Nem tudom, nem értem, hogy mi lesz most akkor.

- A helyedre mész, és boldogan élsz az örökkévalóságig, mint mindenki. Ezt akartad, ezt akartátok, mindenki ezt akarja, én is ezt akarom. Az örök és felhőtlen boldogságot.

- De meg se kereshetem a rokonaimat? Azt reméltem, hogy viszont láthatom apukámat.

- Sajnos nem...

Isten zavarban volt. Mert ez egy jogos kérdés lett volna. Meg aztán már lényegesen tovább beszélgettünk, mint a többiek. Érzékeltem Isten hangjában, hogy itt valami nincs rendjén. Valószínűleg nem kéne ilyeneket kérdeznem. A többiek valószínűleg nem kérdeznek ilyeneket. De nem tudtam mit tenni, nekem kérdeznem kellett. Nem maradhattam csendben. Legfeljebb majd jönnek a Hells Angels kidobóemberei, és elvisznek.

- De ennyi az egész?!

- Ennyi. De hát mit vártál?! Ez a legtöbb, mi adható - közben valóban megérkeztek a biztonsági őrök.

- De ennek mi értelme?!

- Az ördögbe is! - csattant fel Isten - Jól van - kiáltotta hangosan az őröknek - ez itt más, mint a többi - közben az őrük elindultak. Láthatóan mindenkit irritált, hogy porszemcse került a gépezetbe.

- Miben vagyok más? Kérdeztem hangosan.

- Tudod, Luciferrel kezdődött. De rendszeresen előfordul azóta is, nálad sem működött a metamorfózis.

- Miféle metamorfózis? A beléptető kapus izé?

- Igen, nem alakultál át. Ezért vagy továbbra is elégedetlen, ezért kérdezgetsz, ezért vagy kíváncsi. Ezért nem tudod elképzelni, hogy egy széken üljél az örökkévalóságig, és ne csinálj semmit.

- Értem, akkor most vissza kell menjek a beléptetőkapuhoz? - roppant mód megijedtem, hogy az egész valami adathiba miatt van, és ha az egészet visszacsinálják, akkor mehetek a Pokolba. Csak a kápolnáig ne küldjenek vissza! Imádkoztam magamban. Ami igazán furcsa volt, hiszen Isten itt állt előttem. Aztán még rosszabb dolog jutott eszembe. Ha Lucifer is csak más volt, ha olyan volt, mint én, ha csak ennyi bűne volt, és ezért küldték a Pokolba, akkor nyilván engem is, automatikuson oda fognak küldeni.

- Nem, valószínűleg adathiba történt - nyugtatott meg Isten.

- Akkor vissza a kápolnáig? - kérdeztem nagyon félénken, nagyon rosszul állt a szénám.

- Á nem, Lucifer esetéből tanultunk. Ilyenkor kezdjük az egészet elölről, adunk az illetőnek még egy kis időt a Földön.

Huh. Megkönnyebbültem. Ez aztán a jó hír! Még ezer kérdésem lett volna, de az őrök most közelebb léptek, és láttam, mennem kell. Közben a sor is elkezdett feltorlódni. Sosem fogom megtudni, hogy valóban a Mennyországba kerültem volna-e, hogy az ateisták tényleg bekerülhetnek-e a Mennyországba, és hogy valóban olyan vagyok, mint maga Lucifer, vagy csak adathiba történt. Azt se tudtam meg pontosan, hogy milyen a metamorfózis, ha sikerül. Mert ha elveszik a gondolataimat, a kíváncsiságomat, a szabadságomat, akkor nem is akarok átmenni még egyszer azon a kapun. Még ha az örök boldogság is az, amit cserébe kapok, az élet az, amit elvesznek tőlem. Teljesen mindegy, hogy úgy halok meg, ahogy eddig gondoltam, vagy úgy, hogy elveszik az énemet, mert az is halál. A többiek, akik ott ültek sorban a székeken, azok mind halottak voltak a szememben. Még Anju is, az apám is. És Isten erről meg sem kérdezi az embereket?! Felháborító!

Visszafele az út rövidebb volt: a királyi lakosztályon át hamar kiértem a kapuhoz. Szent Péter roppant csodálkozott, de az őrök elmagyarázták a dolgot, és akkor már bólogatott. Úgy látszik, nagyon ritkán tényleg történnek ilyen bakik. Még itt is, a tökéletes Mennyországban.

Aztán kiléptem a kapun, elindultam az Avenue de Paris-on vissza Párizsba, vissza az életbe. Aztán az A86-os alagútján keresztül nem túlvilági Párizsba jutottam, hanem az evilági Párizsba. Nos, gyerekek, hát így történt a dolog a baleset után, amíg kómában voltam. Ezt éltem át, vagy ezt képzeltem. A tanulság, hogy soha ne csináljatok olyan fényképet, hogy kimásztok az Orangerie felett a korláton túl! Értitek?!

- De apu, akkor most a Mennyország az tényleg a Versailles-i kastély?

- Nem, gyerekek, nem hinném.

- De hát most voltál ott!

- Tudod, kicsim, balesetem volt, ilyenkor az ember feje elromlik, kevés oxigént kap, és sok mindent képzelődik.

- Akkor Anju sem igaz?

- Nem, de azért anyunak ezt ne mondjátok el!

- De apu, Istenben azért most már hiszel?

- Nem lányom, abban sem. Az is lehet képzelődés.

- És ha mégsem volt az?!

- Hát akkor... ...emlékszel?! Végül is bejutottam. Reméljük, akkor ez lesz legközelebb is!

- Reméljük - mondta az édes kicsi lányom, és átölelt - nem szeretnék nélküled a Mennyországban lenni, nagyon unalmas lenne. Az egyetlen dolog, ami nyugtalanított, hogy úgy látszik, így is, úgy is unalmas, így is, úgy is a barátok, a család nélkül, az élet nélkül "élnek" a Mennyországban az emberek. Nincs jobb, a mi jó öreg Földünknél. Addig kell élvezni, amíg itt vagyunk!

1. ábra a vallások eloszlása a világban országonként ábrázolva

Mi a különös a vallások világtérképén? Persze, ha megszokás szerint nézzük, akkor semmi. Nincs ebben semmi különös, a világban különféle helyeken különféle vallások vannak. De tényleg nincs?! Ez nem különös?! Vessünk a térképre egy pillantást friss szemmel! Mi benne a különös?! Nem gondolok itt valami nagyon nagy dologra. Amire ki szeretnék lyukadni, azt szerintem valahol mindenki tudja, csak azt szeretném, ha nagyon élesen tudatosodna. A térképen az a különös, hogy a vallások nagy foltokat alkotnak a világtérképen.

Ebben persze nincs semmi újdonság. Ennek a cikknek az ötlete egy Dawkins előadás kapcsán született, Dawkins egyik kedvenc témája, hogy ha valaki keresztény országban nő fel, akkor keresztény lesz belőle, ha hindu országban, akkor hindu, ha muszlim országban, akkor muszlim. Nagy valószínűséggel.Amire Dawkins tudtommal nem szokott kitérni, bár könnyen meglehet, hogy valahol ezt is végigelemezte, vagy ha nem ő, akkor valaki más, az a vallások térbeli eloszlásának egészen sajátos jellege.

A pontosság kedvéért azt is meg kell jegyezzük, hogy az 1. ábra a térkép az ateizmust nem mutatja, a vallásokat pedig országonként ábrázolja, az adott országra jellemző vallással jelölve az egész országot. Néhány ország van csak vegyesen kiszínezve. De ha a vallások elterjedését nagyobb felbontásban néznénk, a nagy foltok akkor is meglennének, lennének bizonyos, keskeny átmeneti zónák, és persze minden országban vannak kivételek, tehát lennének nagyon apró kis pöttyök. Valahogy így:

2. ábra: Képzeletbeli vallások mintaszerű elterjedési térképe. Illusztráció.

Dawkins a mémelmélet egyik megalkotója is egyben, de azért a vallásoknál van egy kis specialitás. Három mém térképe akár ilyen is lehet, ha valamiért egyik sem győzi le a másikat, hanem valamifajta egyensúly alakul ki. Egy ilyen egyensúly azonban törékeny lenne, ha nem volna a vallás örökletes is. Nem genetikus öröklődésre gondolok, mert az egyes vallások aligha öröklődnek genetikusan, legfaljebb egy általános vallásosságra való hajlam lehet genetikus. De muszlim, hindu és keresztény gén valószínűleg nincsen. A muszlim, hindu és keresztény, és a többi vallások családon belül, neveléssel öröklődnek, és még ma is ez a legjelentősebb tényező a vallások eloszlásában. Ha ez nem lenne, ha egy teljesen szabadon terjedő mém lenne, akkor könnyedén megborulna az egyensúly, és akár egy világvallás is kialakulhatna, ami egyébként rossz volna, mert felszínes megfigyelő könnnyen összetéveszthetené a tudomány egységességével. Mémek és tudást jelentő elméletek abban különböznek inkább, ahogy időben terjednek, ahogy a tudás bizonyos konvergens és stabilitási tulajdonságokat mutat, amelyet a mémek nem. No és persze különbözik a tudás egy egyszerű mémtől abban is, hogy logikai-empirikus szabályzása van. De ebbe ne menjünk bele, mert a vallás szerencsére nem csupán egy szabadon terjedő mém, és ez még nyilvánvalóbban leplezi le.

Vegyük a másik végletet! Teljesen véletlenszerű tehát nem mémszerű ötletek elterjedési térképe nyilván teljesen véletlenszerű volna. Valahogy így:

3. Ábra: Két véletlen, nem terjedő hóbort mintaszerű elterjedési térképe

Ilyen nem nagyon van, mert mémszerű terjedést szinte minden hóbort mutat.

Ha pedig megnézzük egy tudományos elmélet és egy áltudományos elmélet elterjedési térképét, az valahogy így alakulna:

4. Ábra: Egy tudományos és áltudományos elmél mintaszerű elterjedési térképe

Az áltudományos nézet lehetne a kreacionizmus, az UFÓ hit,  vagy mondjuk a lapos föld elmélete. Mi a különbség tehát a 4. és az 1. ábra között?

1) A vallásokból, mint öröklődéses mémekből több van, és nagy, nagyrészt összefüggő foltokban terjed el, keskeny átmeneti zónákkal.

2) A tudományos elmélet, mint valós ismeretet hordozó elmélet egyrészt az egész világon nagyrészt elterjedt. Az éppen aktuális, még nyitott tudományos kérdések mutathatnak véletlenhez vagy valláshoz hasonló mintákat, de ezek hamar eldőlnek.  A megállapodott tudás korlátját csak a műveletlenség fekete foltjai, és az extrém butaság vörös foltjai képezik. Az áltudományos, piros rész tulajdonképpen nagyrészt a véletlen hóbort eloszlásához hasonlít, mert a hülyeség nagyrészt véletlen. De van azért az áltudományoknak is vallásos jellege, ezért helyenként azért foltszerű jelenségek is vannak, de ezek nem olyan erősek, mint a történelmi vallások foltjai. Ennek oka csak annyi, hogy nem tudtak annyira megerősödni, de valójában teljes átmenet van az áltudomány, ezotéria és a történelmi vallásos szekták között. Ennek megfelelően lehetne a tudománnyal vetekedő több áltudományos elgondolás is, és ez a vallásokhoz hasonlóan több nagyobb foltot is képezhetnének. De a tudomány nagy, kék foltja azért az ábrán egyértelmű különbséget mutat.

Természetesen ezek az ábrák fiktívek, nem tudom sajnos bemutatni a pontos eloszlásokat. Pedig jó ötlet lenne, ha lennének ilyen felmérések, és valaki összesítené, és térképre helyezné az adatokat. Én feltételezem, hogy az olvasó az erről rendelkező ismeretei alapján azért elfogadja, hogy ezek a térképek valószínűleg ehhez jellegében hasonlóan néznek ki. Ennek alapján pedig megerősödik benne a tanulság, amelyet egyébként filozófiai meggondolásból tudunk, hogy míg a tudomány megismerési módszer, addig a vallások csupán egy kulturálisan örökölhető, divergens mémek.