ateista

Kicsit perverz dolog, hogy a gyenge ateizmus vagy az agnoszticizmus legfontosabb elvének egy korai változata egy ferences rendi szerzetestől kapta a nevét. Habár az elv korábban is ismert volt, és persze valamifajta határozatlan formában mindig is ismerte az emberiség. Mindenesetre az érdekes, hogy a középkorban az elvet olyan gondolkodó, mint Aquinoi Tamás is vallotta. Bár ő még nyilván szükséges magyarázatnak tartotta istent.

No de miért is van szüksége Occhamnak borotvára? Nyilván azért, hogy borotválkozzon. És nyilván azért kell borotválkoznia, mert nem szerette a sok haszontalan kinövéseket az testén. Hasonlóan nem szeretjük a haszontalan kinövéseket a világmagyarázatunk "testén". Mert ezek a hipotézisek már ilyenek, nőnek, mint a szőr az ember arcán,  vagy, mint a gazok a kertben, és csak elszívják az életnedveket a hasznos növényektől. Talán jobb is lenne a kertészeti hasonlat, nem borotváról kéne itt beszélni, hanem inkább metszőollóról!

Képzeljük el, hogy mi lenne ilyen metszőollók nélkül a kertünkkel! Nyilván tele volna alaktalan, kesze-kusza fákkal, melyek semmiféle termést nem hoznának. Sőt, ez a hasonlat még alul is becsüli haszontalan hipotézisek potenciálját. Nem csak arról van szó, hogy az emberek képesek itt-ott mindenféle vízhajtásokat kitenyészteni, hanem arról, hogy potenciálisan végtelen sok hajtás lehetséges a fánk összes elágazásánál. És ha eleresztjük a fantáziánkat, akkor minden egyes ilyen könyökhajlatban akárhány vallásos hipotézis megjelenhetne. 

Nem csak azokra a vízhajtásokra kell gondolnunk, mint például a Zeusz hit, az iszlám, a keresztény vallások, a buddhizmus, a sok-sok pogány vallás, hanem mindaz a sok lehetséges elképzelés, amelyre ízelítőt mondjuk Douglas Adams műveiben kaphatunk. A vallásos emberek fantáziája valójában mérhetetlenül beszűkült a lehetséges agyrémekhez képest.

Occham borotvája tehát valójában nem csupán holmi kozmetikai igényből fakad, hanem életkérdés. Nem engedhetjük magunknak meg, hogy az emberi társadalom abba pusztuljon bele, hogy vallások vadhajtásai szívják el az energiáinkat a végkimerülésig!

Azért írtam az elején hangsúlyosan arról, hogy Occham borotvája az elv egy korai megfogalmazása, mert egy modern gondolkodónak azért kicsit vulgáris, pontatlan ez az elv. Az elv végül is egyfajta gazdaságossági elv, és a gazdaságosság szempontjai mindenképpen bonyolultabbak annál, mint amit az Occham elv tartalmaz.

Mert természetesen nem csupán a létezők számát, hanem például a törvények számát sem szabad feleslegesen szaporítani. Aztán meg azonos számosság esetében a törvény bonyolultsága vagy eleganciája is szerepet játszik. Ezért a modern tudományfilozófia végül is nem Occham borotvájára hivatkozik. Karl Popper például az elméletek empirikus tartalmát jelölte meg. A Logikai pozitivisták az empirikus verifikációs (igazolási) elvet. A felesleges létezőket végül is az empirikusan ellenőrizhetetlen elméleti állítások váltották fel.

Mindez a gazdaságossági elv pedig kapcsolhatóak olyan más elvekhez, mint például az adatok lehető leggazdaságosabb tömörítésének igénye. A világ megismerése felfogható a világ tömörítéseként is: szeretnénk egy olyan adathalmazt (elmélet), amelyből kibontható a világ, ugyanakkor a lehető legkisebb helyet foglal el agyunk memóriájában.

Ennek a felfogásnak az is az előnye, hogy a kódhossz, vagy a világ entrópiája végül is egy teljesen egzakt mérce, és akkor nem kell olyasmikre hivatkozni, mint például az elegáns elmélet. Minek. "Hány biten kódolható" Ez az egyetlen kérdés.

Ugye amikor például felfedezzük a "minden holló fekete" törvényét, akkor az nem csak azért jó, mert magyarázza a "ez a holló fekete" megfigyelését, de azért is, mert nem kell külön megjegyeznünk minden egyes holló színét.

És ilyen szempontból kerül más megvilágításba Occham borotvája. Hiszen a felesleges metafizikai elemek egy elméletben végül is azt jelentik, hogy mégiscsak teljesen feleslegesen jegyzünk meg dolgokat. Például mi a fenének akarnék megjegyezni istenről mindenféle dolgokat, ha végül is az életben az égadta világon semmi jelentősége nincsen, és nem sikerül sem megérteni különféle jelenségeket, sem pedig a dolgok lekódolásában nem segít?!

A hollós példával élve: mi a halálnak spekulálnék és akarnám megjegyezni, hogy a láthatatlan hollóknak milyen a színe?! És akkor a művel ateista tudja, hogy itt a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú híres példájához is kötöttem a mondandómat. 

A franciakertes kép saját, Villandry-ben készült.

Az utóbbi hetekben egymásra torlódott egy pár hír bizonyos hitek miatt bekövetkezett egyéni tragédiákról, konkrétan mindhárom hír, amelyre gondolok, gyerekek haláláról, megöléséről szól. Magyarországon természetesen a legnagyobb port házi eset verte fel, amikor egy fényevésben hívő házaspár agyonéheztette gyermekét.

Ennél az esetnél egészen világos az, hogy a fényevő hívőkön kívül mindenki teljesen bolondnak gondolja az illetőket, és tán még egyes fényevők is elgondolkodnak, bár én nehezen tudom megítélni, hogy olyan emberek, akik annyi értelmi képességgel rendelkeznek, hogy ilyenben tudnak hinni, azok ilyenkor min gondolkodnak, annak mi lesz az eredménye, és hogy reagálnak. Más vallások hívőiből kiindulva akár azzal is jöhetnek, hogy a házaspár valamit nem jól csinált, és ha jól csinálták volna, a fényevés igenis működne. Mert igenis Mekka felé fordulva, és a nagyszombat utáni harmadik szökőévben megáldott fény az, amely táplál. Tudjátok, mi jut eszembe erről?

"Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat."  Mt 6:26

Nincs is olyan távol a fényevéstől, nem? Könnyedén születhetnek ilyenből is őrült ötletek.

De nem ez a fő kérdés, amelyet részletezni szeretnék. Az emberek többsége ugyanis a fényevést hülyeségnek, és bolond szektának tartja, és elintézettnek véli a dolgot azzal, hogy ennek nem sok köze van a "normális vallásokhoz", amelyek ilyen butaságokat nem tesznek. Tehát akkor úgy állunk, hogy vannak ezek az őrült szekták és vannak az értelmes vallások?! Tényleg, komolyan?! És hol is van a határvonal?! Miért pont ott?! Hogyan állapítható meg egy hitről, hogy melyik oldalhoz tartozik?

Egyszerűnek tűnő megoldás lehetne az, hogy a történelmi vallások normálisak, azon belül is leginkább a mindenkori hívő saját kis történelmi vallása a legnormálisabb, és az újabb, vagy kisebb kis szekták, azok a bolondok. Egy ilyen felosztásnak ugyan nem volna semmi racionalitása, hiszen a hívők számára hivatkozni is hiba, és a vallás történelmiségére is. Ugyanis mindkettő ismert érvelési hiba, a hívők száma a többségi vélekedésre való hivatkozás egy gyengébb formája, a történelmiség pedig a hagyományra való hivatkozás érvelési hibája.

De szerencsére - vagyis inkább sajnos - a két másik hír még nyomatékosabban mutat rá, hogy ez a felosztás nem működik, hiszen az Egyesült Államokban a hitgyógyítás miatt immár második gyerekét elvesztett házaspár keresztény, a Chilében a saját csecsemőjét élve elégető szekta pedig szintén keresztény, hiszen antikrisztusnak hitték a babát.Valami ilyesmi alapján könnyen el lehet képzelni:

"és támada gonosz és ártalmas fekély azokon az embereken, a kiken vala a fenevad bélyege, és a kik imádják vala annak képét." Jel 16:2

Az utána leírt sok természeti csapásról nem beszélve.

Szóval ezt nem lehet úgy beskatulyázni, hogy a keresztény vallás az normális, a többi meg tévedés, őrültség.

Valahogy ezek az őrültséget csináló hülyék mindegyik szektában feltűnnek. Tehát ha valaki el akarja választani a normálist az abnormálistól, akkor valami vallástól független kritériumot kell felállítania. Nyilván valami olyasmi lenne ez a kritérium, hogy a fényevés, a hitgyógyítás és a saját csecsemő antikrisztusnak hívése ellent mond ismereteinknek, a józan észnek, a tudománynak. Például ugye minden tudományos tudásunk szerint az emberek nem tudnak fotoszintetizálni, és hát  ha más nem, akkor pont a haláleset is igazolja, hogy nem működik a dolog. A hittel, azaz sok imádkozással és orvosi jellegű beavatkozás vagy kezelés nélküli gyógyítás is ellent mond a tudományos ismereteinknek, illetve csak a placebo hatás működik, amely sok esetben kevés lehet a gyermek megmentéséhez. Különösen csecsemőknél, akiknél ez a placebo hatás se működik. Aki meg antikrisztusnak hiszi a gyermekét, az hát azért őrült, mert egyrészt ez is tudománytalan, másrészt ugyan már, mi igazolja?!

No de itt már kezdünk a hívő számára ingoványos talajra érni, hiszen a szekta bizonyára bizonyos az evangéliumokban leírt jelek alapján hitte antikrisztusnak a gyermekét, és azt lehet csak ellen vetni, hogy azért józan, racionális ésszel az mégsem lehetséges, hogy a csecsemő antikrisztus, de a jeleket félreértelmezni viszont annál inkább.

Igen ám, de az antikrisztus olyan valami, amiben a "normális" keresztény vallás is hisz, és azt mondják eljön. Pont ugyanazon evangéliumi jóslatok alapján. Miért is őrült akkor ehhez képest az, aki a konkrét eljövetelben hisz?! Nincs itt egy oltári képmutatásról szó? Hogy a keresztények hisznek a végítéletben, csak azért konkrétan mégse jó, ha valaki a végítélettel jön?! Hiszik, csak komolyan nem veszik?!

És ha eljön az antikrisztus tán nem kell ellene küzdeni?! 

"a kik a fenevad bélyegét felvették, és a kik imádták annak képét: ők ketten elevenen a kénkővel égő tüzes tóba vettetének" Jel 19:20.

"És az ördög, a ki elhitette őket, vetteték a tűz és kénkő tavába, a hol van a fenevad és a hamis próféta; és kínoztatnak éjjel és nappal örökkön örökké." Jel 20:10

Innen tehát a megégetés. A Bibliából magából. Szóval eme őrülteknek az egyetlen hibájuk az volt, hogy komolyan vették az evangéliumi jóslatot. Empirikus igazolásuk pedig kb. annyira kérdéses, mint az evangéliumok és a keresztény hit empirikus igazolása maga.

Hasonlóan, a keresztény hit tulajdonképpen hisz az ima erejében. Az imagyógyítók hibája csak az, hogy ezt komolyan vették. Illetve, hogy középkori szokásoknál maradtak, és nem léptek előre a technika és társadalmi haladásban. A középkorban ugyanis tök normális volt, hogy sokszor nem tehettek semmit egy betegért, és hát imádkoztak, mert hittek benne. Ez azt jelentené, hogy aki ma azt teszi, amit a középkorban tettek, és ami totálisan megfelel a keresztény vallásnak, az mégsem normális?! Ez azt jelenti, hogy igenis a tudomány a normalitás kulcsa? Nem látom, hol lehetne itt máshol a határvonalat megvonni. Van-e a kereszténységben bármi normalitás?! Nem arról van-e szó csupán, hogy az emberek már megszokták, hogy egy kínzóeszközt raknak a templom tetejére, egy embert szegeznek fel az oltárra, egy gyermeket nemző szűzhöz imádkoznak, és védőszentekhez, de ez nem politeizmus?!

Azzal sem lehet jönni, hogy az a normális vallás, amely a szeretetet hirdeti. Mindegyik normálisnak mondott vallásnak töménytelen bűne volt a történelem folyamán. A három hír közül kettő keresztény emberölésről szól. Még azt is kétséges rásütni, hogy ezek az emberek nem szerették a gyerekeiket. Lehet, hogy szerették, csak meg voltak őrülve. Ahogy a mondás tartja: a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.

Az sem lehet megoldás, hogy azt mondjuk, nincs is őrült vallás, csak őrült emberek. Mert az őrültségnek milyen mércéjét vesszük?! Az őrültség bármilyen használható mércéje mellett a vallások maguk is őrültségek.

És az sem megoldás, hogy azt mondjuk, akkor őrült az az ember, ha vér folyik. Mert akkor lemondunk arról, hogy előre lássunk valamit, hogy elkerüljük a tragédiákat. Nem tudjuk megmondani, melyik szekta melyik őrültsége mikor vezet valami tragédiához. Egyet tudunk tenni: az őrültséget, a vallás magát redukálni.

Mindegyik határvonal vonás, amely az őrült szektát körül akarja határolni, végül is a racionalitást, logikát hívja segítségül, illetve az empirikus igazolás valamilyen formáját. Vagy akár explicit módon a tudományt. A nagy bökkenő azonban az, hogy ha ezt következetesen végigvisszük, akkor minden vallás kihullana a rostán. Egyik sem tud tudományos vagy empirikus és logikus igazolást adni az igazára. Ha tehát az őrültséget redukálni akarjuk, akkor ahhoz a régi, ismert banalitáshoz jutunk, hogy hát bizony józan ésszel kell ezt tenni, a józan ész ennek a mércéje. És ahhoz, hogy a vallás úgy ahogy van, őrültség.

A vallások, fényevőktől hitgyógyítóktól antikrisztus-űzőktől a megszokott, Vatikánban csücsülő bíborosig, az evangélikus lelkészig, az iszlám imámig, buddhista szerzetesig és így tovább vagy mind őrült szekták, vagy mind normálisak. Nincs köztes megoldást adó kritérium, amelyet következetesen végig lehetne vinni lenne.

Nincs olyan módszer, amely a vallások sokszínű, szerteágazó őröltségeit meg tudná metszeni, vagy össze tudná terelni egy normális, konszenzuális tudásanyaggá.

A napokban A The Big Bang Theory (az észkombájn magyar fordítók az"Agymenők" címetv bírták adni a sorozatnak)3. évadját fejeztem be. A 13. epizódjának fő témája, hogy Leonard és Penny összevitatkozik a médiumokon, olyan embereken, akik azt állítják, hogy távolba, illetve közeljövőbe látnak, esetleg oda-vissza tudnak kommunikálni. A pontos meghatározás most nem releváns.

Penny: Tudod, a szellemekben is hiszek.

Leonard: Nagyszerű.

Penny: És az asztrológiában.

Leonard: Tudom, és a piramisok erejében és gyógyító kristályokban.

Penny: Nem, nem, a kristályok nem működnek.

Leonard:Tényleg? Hát így állunk? A médiumok valódiak, de a kristályok vudu*?

Penny: Nem, a vudu valós, nagyon is veszélyes.

* Az angolban a "voodoo" szó a racionálisan gondolkodóknál az (ezoterikus) marhaság 
szinonimájává vált, persze emellett vannak vudu hívők.

Ezernyi ilyen párbeszédet lehetne hozni Woody Allen filmekből, internetes fórumokból, a valódi életből, amikor egy ezoteriában hívő és szkeptikus szenvedélyes, gyors, felszínes vitát folytat. Amit Leonard ironikusan fejez ki az komoly formában valahogy így hangozna:

i) Ha a kristályok gyógyító erejében nem hiszel, sőt azt mondod, hogy "nem működnek", az azt jelzi, hogy van kritikus gondolkodási képességed, sőt, valószínűleg az empirikus igazolás, illetve cáfolás miatt mondod ezt.

ii) De ugyanezen empirikus ellenőrzéseken a többi hited is megbukik.

iii) Tehát következetlenül, nem azonos mércével válogatsz az ezoterikus hitek között. Egy angol kifejezéssel élve ez a cherry picking.

A legfontosabb konzekvencia, amire ez rámutat az, hogy az ember következetesen vagy az empirikus igazolás elve, azaz a tudományosság mellett áll ki, vagy kritikus, azaz egészséges mértékben szkeptikus, vagy hisz. De ha hisz, akkor eldobta az empirikus igazolás szükségességének elvét, és akkor minden hülyeséget el kéne fogadnia. Tovább menve a párbeszéden, nem csak asztrológiát, piramiserőt, gyógyító kristályokat, de tényleg ember által kitalált, és ki nem talált marhaságot el kéne hinnie, közöttük természetesen végtelen sok egymásnak ellent mondó marhaságot.

Egy elterjedt kérdés hívők részéről, de filozófusoktól is, hogy mi alapozza meg a tudományos módszert. Egy elterjedt vád szerint a tudósok abban hisznek, hogy a világ tudományosan megismerhető, ami a priori nézve egy hit. Egyébként a posteriori akár ezt is mondhatjuk igazoltnak, hiszen a tudományos módszer nagyon is szépen működik. De van egy másik érvelési lehetőség is.

A The Big Bang Theory kis odamondásokkal teli vitája ugyanis magjában magában foglalja azt az indokot, amiért a tudományos módszer szükséges. A tudományos módszer szűrője nélkül ugyanis olyan zagyvaságot kapunk, amely nem nevezhető ismeretnek, megismerésnek. Praktikusan értéktelen, mert akkora nagy szemétdombot eredményez, amelyben benne lenne minden kitalált és ki nem talált marhaság. Nincs más értelmes módszer, amellyel szűrni lehetne ezeket, és amelynek fogalmilag köze lenne bármiféle igazsághoz. A tudományos módszer indoklása az, hogy ez az egyetlen módszer, amelyik működik.

Mert milyen más szempontok jöhetnek még szóba?

A) Érzelmi szempontok. De annak, hogy ki melyik hipotézist szereti, melyik tetszik neki, annak semmi fogalmi köze sincs annak igazságához. Ez a szűrő tehát elvi alapon elvethető.

B) Hagyomány szempontja: bizonyos ezoterikus nézetek régiek, mások újak. Bizonyosakat az emberiség kitalált, másokat nem. De ennek sincs köze az igazsághoz. Egy még ki nem talált hipotézis lehet igaz, és egy sok ezer éve kitalált és hitt hipotézis lehet hamis. A hagyománnyal való érvelés explicit érvelési hiba: argumentum ad antiquitatem.

Egy kapcsolódó téma a tudomány konvergenciája és a hit divergenciája. A tudomány történetében volt sok tudományos forradalom, és sokszor voltak vetekedő elméletek. De hosszú távon a forradalmak elég egyértelműen dőltek el, a viták eldőltek. Hosszú távon az elméleti kérdések nagy részében egyetértés alakul ki. A tudományos konszenzus a legtöbb kérdésben annyira egyértelmű, hogy ki se kellett nevezni egy Vatikánt, mint legfelsőbb döntéshozó szervet. Az empirikus-logikai módszer a legtöbb kérdésben idővel konszenzust eredményez. Tudományfilozófusoknak ki kell emelnem, hogy a konvergencia nem jelent monotonitást, nem jelent állandó aggregációt. És olyan metafizikai állításokat sem kell tennünk, hogy a tudomány AZ IGAZSÁGOZ konvergál. Teljesen szükségtelen ilyet állítanunk, bőven elég nekünk az, hogy konvergál.

Mert ezzel szemben az empirikus-logikai módszer elvetése, azaz a hit, azaz a hit módszertelensége szembetűnően divergens: míg a tudomány az egész világon nagyjából egységes: azaz nincsenek különféle tudományok, csak téma szerint leosztott tudományágak, addig a vallások szerteágazása egészen világos kontraszt. Vallásokból kismillió van, egyházakból is, és ezek egymásnak ellent mondanak, mindig is ellent mondottak. Térben és időben is iszonyatos divergencia figyelhető meg. azt se látjuk, hogy egy-egy vallás bárhova is tartana (leginkább nem is változnak), és azt se, hogy vallások konszenzusra jutnának.

De hogy is várhatnánk konszenzust a vallásoktól, ha egyszer nincs erre módszerük?! Egy imám és egy pap nem oldhatja fel vitás kérdéseit logikával, mert mindkettő vallása tele van logikai önellentmondásokkal. És empirikus igazolással sem, mert mindkettő vallása ennek elvetésén alapul. Mi marad hát? Marad az A) szempont, amelyben mindkét vallás magát gondolja nyertesnek, tehát konszenzusra ez sem jó. És marad a B) szempont, de ezt persze az idősebb vallás mindig favorizálja, a fiatalabb meg mindig elveti. És ahogy már mondtam A-nak és B-nek eleve semmi köze az igazsághoz.

Ennek megfelelően, ha egy módszer, vagy módszertelenségen azt látjuk, hogy divergál, akkor ez annak a markáns jele, hogy a diszciplína módszere vagy módszertelensége katasztrofális, egész biztosan nem alkalmas a megismerésre, és semmi köze semmiféle igazsághoz.

Amit itt el szoktam még mondani: ha egy diszciplínának nincs empirikus és logikai módszere, és más módszer nincs, csak olyan konszenzust nem eredményező szempontok, mint A és B, akkor innen ne csodálkozzunk azon, hogy agresszióba fordul! Ha egyszer az imám és a pap civilizált empirikus-logikai úton nem tudja eldönteni, kinek van igaza, akkor óhatatlanul is előjön az, hogy kardhoz, bombához, inkvizícióhoz fordulnak. A hit tehát mindeme bűnök melegágya. Nem a rossz emberekkel van a baj, mert a rossz ember tudósok nem szokták egymást kiirtani, hanem a hit maga a hibás.

Az empirikus igazolással szembeni következetlenség egyik nagyon eklatáns példája az, amikor tradicionális vallások kezdik el ekézni az ezotériát. Egyik példa erre az, amikor Kiss Urlich jezsuita szerzetes borult össze a Szkeptikus Társasággal egy kis ezotériaekézésre. De sok vatikáni megnyilatkozásban és más egyházi nyilatkozatokban, teológiai értekezésben is visszaköszönnek ilyen gondolatok.

Pedig bármelyik történelmi vallás csak abban különbözik bármelyik ezoterikus szektától, hogy a B) szempont alapján válogat önkényesen: a "mi szektánk csak annyiban különb, hogy ezer éves". Valójában azokon az empirikus igazolási kritériumokon, amelyen mondjuk a médiumok, szellemek, gyógyító kristályok, fülöp-szigeteki gyógyítók, kanálhajlítók, vízzel hajtott autók, vuduk, gyógyító piramisok és más ezoterikus marhaságok megbuknak, azon a gyógyító, vízen járó, vizet borrá változtató Jézus is megbukik.

A keresztény és más világvallások is ugyanolyan ezoterikus szekták, mint a new age vallásai, csupán kicsit ósdibbak.

A fenti Descartes szobor több másik között a párizsi Ecole Normale Superieure épületén található, a belső udvarban, a Rue d'Ulmon. Egyébként egy csodálatos kertben található, és a homlokzaton valóban nagy francia gondolkodók mellszobrai sorakoznak. Nyilván véletlen egybeesés, hogy Descartes a dualizmus talán legismertebb képviselője. A jelkép azonban tökéletes, ugyanis a dualista világkép feloldhatatlanul önellentmondásos, törött. A feloldhatatlan probléma pedig a következő:

1) Ha a transzcendens világ alapjában másfajta szubsztanciából áll, akkor hogy képes kölcsönhatni a mi világunk szubsztanciájával?
2) Illetve vice versa: ha a transzcendens szubsztancia kölcsönhat a mi világunk szubsztanciájával, akkor mitől alapjában más szubsztancia?

Milyen kölcsönhatásról van szó? Arról, amikor isten állítólag valami behatással van az életünkre, és arról, amikor az állítólag tanszcendens lélek határozza meg a viselkedésünket ebben a világban. Valamilyen módon ehhez kölcsön kell hatnia a világgal. Ez utóbbi probléma azért jelentős, mert teljesen mindennapos, és furcsa lenne ezt isteni csodával "magyarázni", még ha az nem is lenne magyarázat.

A problémát már maga Descartes is felismerte, és a tobozmirigyben gondolta a csodálatos kölcsönhatás létrejöttét. Igen ám, de az, hogy megnevezi az agy egy részét, amelyről akkoriban különösebben nem ismertek semmit, nem magyarázat. Azóta azt is tudjuk, hogy a tobozmirigy bizony egy közönséges mirigy, amely a napi ciklus alakításában van szerepe. De már csak azért sem lehet magyarázat, mert egy logikai ellentmondást nem lehet megmagyarázni. Az feloldhatatlan.

Modern kifejezéssel ezt a problémát mentális okozásnak nevezik, és a dualistáknak esélyük sincs kimagyarázni a dolgot. Soha nem is tudták, és nem is lehet, mert logikai önellentmondásról van szó. A dualizmus kezdettől fogva döglött volt.

Azt gondolom, hogy bár egyértelmű, és világos, de mégis jobb, ha elmagyarázom részletesebben is mindkét pontot, mert nem mindenki érti így elsőre. Az első pont: tegyük fel, hogy van egy transzcendens létező, amely kölcsön hat a mi világunkkal, környezetünkkel, vulgárisan szólva, az "anyaggal"! Ismerünk mindenféle kölcsönhatásokat, de ahhoz, hogy valami ezekben részt vegyen, rendelkeznie kell elektromos vagy más töltéssel, vagy tömeggel. A transzcendens létezőnek meg nincs ilyenje. Hogy mije van, az jó kérdés, de töltése vagy tömege nyilván nem lehet, ugye?! No meg aztán a kölcsönhatásokat leíró egyenletek távolságokat is tartalmaznak, ha a transzcendens létező kölcsönhatásba lép, akkor miféle távolság szerint történik ez?! Mi kerül a képletbe?! Hogy lehet valaminek távolsága a mi terünkben lévő létezőtől, ha nem a mi terünkben létezik?! Vagy ha mégis a mi terünkben létezik, akkor máris kevésbé transzcendens.

Ha valami más kölcsöhatásról van szó, akkor persze lehet a távolság helyett valami más: például az evilági entitás és a transzcendens entitás pozíciójának valamilyen önkényes függvénye. És szerepelhet mondjuk az evilági elektromos töltés és mondjuk a transzcendens "szent töltés". Elég fura képlet lenne, de azt ugye értjük, hogy eleve kérdéses elképzelés, hogy az evilági és a transzcendens kölcsönhat?!

Ami a 2-es pontot illeti. Tegyük fel, hogy valami kölcsönhat az evilági létezőkkel! Vonzások, és taszítások lépnek fel. Gravitációs, elektromos, gyenge vagy erős vonzások és taszítások. Namost, ha ez így van, akkor honnan ismernénk fel, hogy a transzcendens transzcendens? Miben különbözik a transzcendens entitás egy evilági entitástól? Ha ugyanúgy hat kölcsön, akkor felismerhetetlenül azonos módon viselkedik. Miben különbözik egy evilági elektron és egy transzcendens "részecske"?! Sőt, egyáltalán, honnan tudnánk ezután, hogy a mi elektronjaink nem transzcendensek?! Mi igazolja, hogy nem csupán olyan transzcendens részecskék, amelyek úgy hatnak kölcsön, mint az elektron?! Honnan tudjuk, hogy nem minden transzcendens rajtunk kívül?! Vagy esetleg magunkat is beleértve?!

És akkor itt eljutottunk a metafizika krónikus betegségéhez! Olyan hipotézisekhez, amelyek ellenőrizhetetlenek, megkülönböztethetetlenek egy másik hipotézistől, és ezért csak elmebajhoz vezethetnek, más hasznuk nincs.

Mindezen nem segít az sem, ha több áttétet képzelünk el az evilági és a transzcendens között. A cselekvést például a kezünk végzi, a parancs az agyunkból érkezik. Ha lenne valamilyen transzcendens lelkünk, akkor valahol ott van az immanens-transzcendens határ átlépése, és ott van egy lehetetlen kölcsönhatás. Vázlatosan, és képek nélkül megírtam már egy cikk keretében a Magyar Tudományban.

Ez a baj tehát a dualizmussal:

A) Fogalmilag problémás az "egynemű két lényeg": a kölcsön ható másfajta szubsztancia.

B) Tisztázatlanok a kölcsönhatás képletei, a transzcendens működése. A teológia egész történetében semmit nem tudtak ez irányban felfedezni.

C) Ha létezne a transzcendensnek egy jó modellje, akkor nem tudnánk megkülönböztetni egy monista modelltől. Bármi lehetne transzcendens, és semmi sem transzcendens.

Az "egynemű két lényeg" szándékos célzás a Szentháromság tanára, amely szintén egy feloldhatatlan logikai ellentmondást próbál szőnyeg alá söpörni.

Ami a C pontot illeti, az Occam borotvája elv szerint is a segítségünkre jön, aszerint is a monimzust,  az egyszerűbb feltevést kell elfogadni: a világ egyféle szubsztanciából áll, amelyiknek különböző formái halmazállapotban, tömegben, töltésbe, sok mindenben különböznek, de bizonyos kölcsönhatások miatt a világunk összefügg. A másik oldalról a világot a kölcsönhatások mentén ismerjük meg, ezért csakis egy egységes, monista világot fedezhetünk fel, mást nem. Ami nem hat kölcsön velünk áttételek útján sem, arról nem tudhatunk, az számunkra nem is létezik. Haszontalan, elmebeteg spekuláció.

Gondolom, majdnem mindenki ismeri a Monty Python Gyaloggalopp c. filmjének legyőzhetetlen fekete lovagját, aki soha nem ismeri el a vereséget, akárhány kezét és lábát vágják le. A vallás - és ismerjük el Töröknek, ezen belül a katolicizmus kicsit hangsúlyosabban - a fekete lovagnál messze "furfangosabb".

***

Ahogy arról már beszámoltam, a Magyar Tudományban megjelent egy válaszcikkem sok más cikkel egyetemben az istenérvekről és a vallások helykereséséről az emberi gondolkodásban.

Ahogy az természetes, a Magyar Tudományban vannak bizonyos korlátok, amelyeket nem lehet átlépni. Ebben a válaszcikkben a Magyar Tudomány egy igen éles terjedelmi korlátot állított elém, ezen kívül pedig értelemszerűen stiláris korlátok is  vannak, és nem is írhat le az ember akármit. Ezek a korlátok védhetőek, és el is fogadtam őket. Bár az alkudozásban a Magyar Tudomány lényegesen visszalépett korábbi ígéretéhez képest (ld. terjedelmi korlát). De fátylat rá!

Ezt tudván felmerülhet az az igény, hogy Török Csabának hosszabban is válaszolhatnék. Ha a Magyar Tudomány hasábjain nincs értelme teljesen szétszedni a cikkét, akkor egy blogban miért is ne? Ez az analízis roppant tanulságos, mert hihetetlenül sok buta, vallásos közhelyet tartalmaz. A következőkben tehát egy részletesebb, és odamondósabb választ adok Török Csabának.

Először is ki válaszolt, ki az a Török Csaba? Török Csaba a cikkben a Esztergomi Hittudományi Főiskola tanáraként van megjelölve. Ezen kívül az MTA tagja. Igen, sajnos ma úgy tűnik, teológusok lehetnek az MTA tagjai, a filozófia köpönyege alá bújva. Az adófizetők pénzét ilyen haszontalan dolgokra fordítják. Profival találtam tehát magam szembe, "megélhetési teológussal". Míg magam nem vagyok "megélhetési ateista": nem kapok egy fillért sem, nem veszek fel el fityinget sem az adófizetők pénzéből ateista nézeteim kifejtésére. Ellenfelemet viszont közösen fizetjük azért, hogy védje istent. A küzdelem tehát nem egyenlő feltételekkel indult. Már csak ehhez képest is meglepő az eredmény: ha igazam van, akkor egy hobbiateista győzte le a hivatásos hívőt.:)

Török alapvető gondolata az, hogy a finomhangoltság, illetve más istenérvek megdöntése nem a katolikus egyház nézeteit cáfolják, mert a katolikus egyház nézetei szerint az istenérvek nem igazolják istent, soha nem is igazolták. Ezzel szemben inkább a protestáns egyház az, amelyiket a kritika inkább célba találhat. Vegyük észre, hogy ez a kérdés tulajdonképpen mennyire másodlagos, és mennyire utóvéd-csatározás!

Figyeljük meg, milyen vicces, ahogy a különböző egyházak egymásra tolják a felelősséget! Ugyanis ugyanerre a cikkre válaszolt Szentpétery Péter is, aki meg az evangélikus hittudományi egyetem tanszékvezetője. Az ő cikkét majd később ízekre szedem, most elég annyi, hogy ő tulajdonképpen ugyanúgy elkeni, illetve eltolja, hogy nem az evangélikus hitet találta el a kritikám. Nagyon gyorsan rövidre lehetne zárni a vitát úgy is, ha valaki összehozná Török Csabát, és Szentpétery Pétert, hogy akkor beszéljék már meg, hogy az istenérvek végül is a protestáns vagy az evangelikus egyház követte el!

Kissé olyan ez a dolog, mint amikor a kommunista érában "mindenki" azt mondta, hogy partizán volt, amikor meg bukott az ideológia, akkor hirtelen "mindenki" letagadta, hogy partizán volt. Vagy nem is annyira, csak félig-meddig... Meg nem gondolta komolyan. Csak parancsra tette, és hasonlók.  Hát hasonlóan, valaki csak elkövette azokat az istenérveket, nem?! Ki ne derüljön már, hogy ateisták voltak!:)

Vessünk tehát egy pillantást az istenérveket valamilyen szinten jól összefoglaló anyagra! A magyar Wikipédiára ne, mert az persze elég rossz! Vegyük inkább az angol változatot! Persze minden ilyen összefoglalónál lehet kritizálni, hogy mi került bele, mi nem, de az angol elég bő ahhoz, hogy illusztráljam, milyen abszurd Török érvelése.

Kik azok, akiket ez a szócikk felemleget? Vannak persze pogány filozófusok, sőt, muszlimok is, de a többség persze keresztény. Ez nem csoda, az érvelő gondolkodás a nyugati világra jellemzőbb. Itt ne essünk csapdába, nem azért jellemzőbb a kereszténységre az isten melletti érvelés, mert a keresztény hit ilyen, hanem azért, mert egy görög kultúrára telepedett rá, és arra ez volt jellemző. Nem véletlen, hogy az ókorból Platónt és Arisztotelészt emlegeti a szócikk. A keresztények általában nem azért akarták istent bizonyítani, mert maguk, belső ind0ttatásból annyira odavannak a gondolkodásért, hanem mert érezték a külső nyomást, hogy azért mégiscsak jó volna. És amikor azt hitték, hogy megvan, akkor persze nagy büszkén mutogatták, és halál komolyan gondolták.

Nos a keresztény időszakból Anselm, Aquinoi Tamás (akit Török megpróbál kimagyarázni, de elég gyengén: "partizán volt, de nem gondolta komolyan") Ők még a reformáció előtt éltek, tehát az egyetemes (katolikus) nyugati keresztény egyház képviselői vagy hívei voltak. Az, hogy protestánsok lettek volna, fel sem merülhet. Descartes viszont egyértelműen katolikus volt, és nem kevésbé volt "jeles" istenérvek kitalálásában.

Aztán Kant, aki inkább protestáns lehetett, de például Anselm és Descartes istenérvét kritizálta. Aztán a modern időkből Swimburne és Plantinga, akik valóban protestánsok. Ha az a kérdés, hogy a modern időkben melyik egyházra jellemzőbb az ilyen istenérv, akkor meg kell állapítanunk, hogy a hangsúly valóban eltolódott a protestáns teológusokra. Leginkább azért, és erre Török is utal, hogy az ilyen érvelés az analitikus filozófiához áll közelebb, az pedig a protestáns országokban jellemzőbb. Ez nem is véletlen, de azért a protestantizmus és az istenérvek között még sincs olyan erős összefüggés, amilyet Török beadni szeretne. A hangsúlyeltolódás nem jelenti, hogy a katolikusok elvetnék az istenérveket, és hogy ne találná el őket is a kritika.

Példa erre Newman bíboros istenérve az erkölcsi felelősségérzet alapján, amely ugyan egy másfajta istenérv, és Newman bíboros anglikánból lett katolikus, de azért azt illusztrálja, hogy a katolikusoknál sincsenek kizárva az istenérvek, és rácáfol Törökre, aki pont őt is felhozza példának. Ugyan megpróbálja beadni, hogy ő sem gondolta ezt az istenérvet komolyan.

Vagy példa Antonio Rosmini-Serbati, aki valamiféle ontológiai istenérvet akart kreálni a "létezésből", mint fogalomból, mely fogalmat csak isten plántálhatott belénk.

A modern katolicizmus, el kell ismerni, kicsit óvatosabb az istenérvekkel, az ész és a hit kapcsolatával. Leginkább egy amolyan se ilyen, se olyan álláspontot vesz fel. Olyan ez, mint a mese Mátyás királyról és a bíró lányáról: "hoztam is istenérvet, meg nem is". A modern katolicizmus fő áramai szerint a hit és értelem úgy éppenséggel összeegyeztethető, de pontosan nem mondják meg, mi a kapcsolatuk. Török isten nyomairól beszél: vestigia Dei. Ez az óvatos megengedő álláspont nem kockáztat: ha valaki véletlenül talál egy istenérvet, akkor jöhetnek a "na ugye, megmondtuk" reakcióval. Ha pedig valamely istenérv megbukik, akkor jönnek a Török Csaba féle: "ugyan már, mi nem buktunk" reakcióval. Ugyebár ez a  "partizánok is vagyunk, meg nem is" mentalitás.

Amikor éppen azt gondolják, hogy találtak egy istenhitet, akkor tök komolyan bevetik. Amikor kiderül, hogy nem jó, akkor jön az letagadás, mentegetőzés. És ezt elő tudja kész0teni egy előzetes, homályos mentalitás is.

Jól illusztrálja ezt Karol Wojtyla hírhedt "Fides et Ratio" c. enciklikája. Nem véletlenül lett a válaszcikkemnek is ez a címe. Ez az enciklika végül is nem tisztázza az ész és a hit kapcsolatát, amolyan se ilyen, se olyan álláspontot vesz fel. Szerintük az ész erősíti a hitet, a hit erősíti az észt, de a pontos kapcsolatuk nincs meghatározva.

Hasonló Joseph Ratzinger más okból hírhedt regensburgi beszéde, amelyben a hit és az ész összeegyeztethetőségét hirdeti. Azt állítja, hogy a pozitivista tudomány ugyan nem tudja igazolni istent, de egyrészt a tudomány ilyen leszűkítésével sem ért egyet, másrészt ez nyitva hagyja a tudományon kívüli érvek lehetőségét, végül burkolva csak elsüt egy hibás istenérvet: a modernt tudománynak szerinte előfeltevése a világ racionális szerkezete, és ennek magyarázata szerinte túl mutat a tudományon, és például a teológia feladata ("találtam egy kalasnyikovot, most partizán vagyok!"). Nos, ez nagyon is közel áll a finomhangoltság istenérvéhez. És erre részben nagyon is jó válasz Hawkingék könyve. Nagyon is célba találta a pápát.

Töröknél is megjelenik ez a "se bűze, se szaga" álláspont. Előbb idézi az I. Vatikáni Zsinat szövegét, amely szerint „… Isten […] a teremtett dolgokból az emberi ész természetes világosságával biztosan megismerhető". Sőt, idéz a Bibliából: „Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk” (Róm 1,20)." De aztán azt mondja, "Ez azonban nem a hit racionális értelemben vett bizonyítéka". Zavaros ez a beszéd, mert ha igaz lenne "a biztos megismerés", és a "következtetés", akkor az hogy az isten nyilába ne volna istrenérv és igazolás?! Az más kérdés, hogy sem a zsinatnak, sem a Bibliának nem igaz a premisszája.

De kezdjük el elölről szétszedni Török cikkét, ahogy ígértem!

"Hiszen ha Isten ezen a Trónon ült volna, nem is lett volna – per definitionem – Isten. Tehát – és ezt lentebb meg kívánjuk világítani – ha valakit ettől a Tróntól meg lehet fosztani, az lehet valamiféle emberileg kiokoskodott, vágyott, megálmodott istenség, de nem az az Isten, akire véleményünk szerint a Biblia és a katolikus egyház hite vonatkozik."

Őszintén szólva, nehéz ezt értelmezni. Mit mond Török? Hogy isten definíciója ellent mond annak, hogy valaki rámutathasson arra, hogy isten létezése nem igazolt. De hát Török elismeri, hogy ez megtörtént, Török ugyan azt állítja, hogy a katolicizmus ezt soha nem állította, de most ezt ignoráljuk! Legjobb értelmezésem szerint Török itt azt állítja, hogy: "ha kiderülhet istenről, hogy nem igazolható, akkor nem is lenne isten". Miközben akárhogy is, de Török elismeri, hogy isten nem igazolható. De azt se látom, hogy ellenkező esetben, egy empirikusan igazolható isten miért ne lehetne isten. Egyáltalán nem látom, hogy az igazolhatóságnak mi köze van isten per definíciónem fogalmához. Hol szerepel isten definíciójában az igazolhatóság vagy igazolhatatlanság? Bár isten definíciója abszolút bizonytalan, se a katolikusok, se mások nem jutottak még erről konszenzusra (igen, ez is egy erős kritika), de olyan mérvadó definícióval én még nem nagyon találkoztam, amelyben az igazolhatóság vagy igazolhatatlanság definícióként szerepelt. Jó, nyilván van olyan hülye, aki ilyennel jön, mindenféle dologra van szórványos példa.

Török következő, "érdekes" gondolatmenete szerint:

"Ez már csak azért is fontos, mert ha bárki azt hinné, hogy az istenérvek természettudományos-logikai bizonyítékok Isten létére, akkor ez az ember eleve azt is feltételezné, hogy aki hisz (vagyis értelmi levezetés után belátja Isten létét), az okos, aki pedig nem, az buta. Márpedig a leghétköznapibb tapasztalat is mutatja, hogy ez egyáltalán nincs így."

És itt Töröknek megint részben van igaza. Valóban, a hívők nem okosabbak, sőt, felmérések szerint kicsit butábbak. És valóban, ez azt sugallja, hogy isten létezésére nincs racionális érv. Vegyük észre, Törökkel ezek szerint egyetértünk, hogy isten létezése nem igazolt, nem ezen folyik a vita. Ez meglepő, és mulatságos, de tényleg ez a felállás. Tovább folytatva azt is jelzi az ateisták átlagosan magasabb intelligenciája, hogy az istenhit nem racionális felfogás. Hogy az ateizmus a racionális felfogás. No de attól, hogy nincs istenérv, és attól, hogy az istenhit nem racionális, még simán lehetséges az, hogy egyes emberek nem csak azt higgyék, hogy van isten, de azt is, hogy isten létezése még igazolva is van. Pláne, ha egyszer kevésbé okosak.

Ha veszünk egy embert, aki már van annyira buta, hogy igazolás nélkül higgyen valamiben, akkor már nem kell sokkal butábbnak lennie annak, aki még egyet csavar a dolgon, és másodszorra is becsapja magát, és azt hiszi, van igazolás.

Pascal kapcsán, aki akárhogy is, de megint csak nem református, és van egy elég komolyan vett, hibás istenérve (ő is "partizán" volt, csak Török szerint nem gondolta komolyan), Török azt mondja, hogy: „Le coeur a ses raisons que la raison ne connaît point”. Ó, már megint egy hülye mentegetési manőver! És ezt is ismerjük már. Ugye a szívnek, mint vérpumpának egyáltalán nincsenek érvei, az érzelmek és az értelem összekeverése meg alapvető fogalomzavar. De még ezzel együtt se látom, hogy ha a szívnek lennének érvei, akkor végül is most isten ezáltal igazolt, vagy nem?! Ha igen, akkor ez nem egy istenérv, ami Török szerint nincs?! Ha nem, akkor meg miért kellett felhozni a szív "érveit"?! És hogyan érvek azok az érvek, ha nem igazolások?! Tán túl gyenge érvek?! A szívnek csak túl gyenge érvei vannak?! Hát miféle szív az ilyen?!:)

A következő furcsa érvelés. Az, hogy ahogy a filozófia nem halott, úgy isten sem halott. Csakhogy én filozófusként azt gondolom, az analitikus filozófia nem halott, a kontinentális filozófia halálra van ítélve, és isten meg szintén "halott", vagyis ő soha nem élt. A vallás viszont szintén halálra van ítélve. És nem látok semmi olyan érvet, hogy itt valamiféle bizonytalan párhuzamokon kívül bármiféle oka is legyen annak, hogy ha az analitikus filozófiának tovább kell élnie, akkor istennek is. Sőt, ahogy a kontinentális filozófia halálra van ítélve, úgy van a vallás is. És a kettő között még összefüggés is van.

Itt Törökkel egyet kell értsek abban, hogy a kontinentális filozófia a vallás egyetlen mentsvára, mert az analitikus filozófiában elég gyengén áll. Swimburne és Plantinga mondjuk még erőlködik. A másik oldalon meg Sartre és Camus simán ateista volt. Mégis, az analitikus filozófia tisztább volta nem kedvez annyira a hitnek, és a kontinentális filozófia zagyvasága valóban kedvezőbb a hitnek, még ha nem is garanciája (máshogy is lehet valaki zagyva, nem csak hívőként). Együtt vannak halálra ítélve. Mind a vallásnak, mind a kontinentális filozófiának van viszont megélhetési képviselője, akik védik a mundér becsületét, amikor védhetetlen, akkor is.

Ehhez kapcsolódó érve Töröknek az, hogy "ki kell jelentenünk, hogy az istenkérdés addig létezik, ameddig azt egyetlen ember is felteszi." Ami persze egyik értelemben tautológia, mert egy kérdés valóban létezik, ha valaki felteszi a kérdést, a feltevésként való létezés puszta fogalma szerint. De ettől még lehet hülye a kérdés abban az értelemben, hogy alaptalan vagy értelmetlen. Ez a pozitivista filozófia álláspontja. És persze lehet a kérdés akár jogos, és megválaszolt is. Például negatív módon. Ez az erős ateizmus álláspontja.

Ha egy őrült "tudós" mániája, hogy feltalálta az örökmozgót akkor a dolog kérdés szintjén létezik a tudós fejlében. No de ez azért nem jelent túl sokat. Rögeszmének lenni még nem dicsőség.

Török következő, kissé más érve az, amely szerint a természettudományok nem tudják igazolni istent, de "De ha befelé fordítjuk tekintetünket, létezésünk nagy útkeresései, kérdései, a boldog élet, a béke, a lelki egészség és teljesség vágya felé, akkor már más a helyzet." Hohó, tehát Török mégiscsak "partizán", azt hiszi, hogy talált egy "kalasnyikovot". Csak nem "szovjet partizán", hanem "jugoszláv"!:) Ez a vonal már megjelent Newmannál és Pascalnál is.

Ami ott problémás, hogy a természettudományok és a társadalomtudományok valójában az egységes tudomány két részhalmazát képezik. A két részhalmaz két kategóriát képez, de nem különbözik releváns módon módszertanilag, legfeljebb vannak kissé eltérő jellemzőik. A logikai pozitivizmus bőségesen foglalkozott ezzel a kérdéssel, és rámutatott arra, hogy a társadalomtudományok ugyanazon módszer szerint folytathatóak, legfeljebb még le vannak maradva. Ha a modern pszichológia, neurobiológia eredményeit nézzük, akkor az empirikus-logikai módszer rohamos elterjedését és diadalát láthatjuk. És nicsak, a társadalomtudományok sem találtak rá isten igazolására!

Török pont a lemaradást használja ki. Akárhogy is nézzük, bizony még Török is beleesik a hézagok istene hibájába, csak a hézag nála a társadalomtudományoknál van.Török a Tudatlanság Úrnőjét most nem a fizika trónjára akarja ültetni, hanem a pszichológia trónjára. Persze a tudatlanság inkább a sajátja, a pszichológia azért elég sokat tud már.

Aquinoi Tamás még az Univerzum eredetében látta isten bizonyítékát.  Amikor Hawkingék (meg előtte sokan mások) ettől a tróntól megfosztják, akkor Török azzal jön, hogy "ugyan, soha nem gondoltuk mi ezt komolyan", nem voltak ők sose "partizánok". De felteszi istent egy másik hézagos trónra, most a társadalomtudomány trónjára. És mondja meg, "kedves" Török Csaba, ha a társadalomtudományok is elérik azt a szintet, hogy már az érzelmek területén is annyira világos lesz "mindenkinek", hogy istennek semmi nyoma, hogy nincs "az emberben jelenlévő fizikán túli", akkor onnan is visszakoznia kell a katolikus egyháznak, akkor hova visszakozik?! Az Urálon túlra?! Vlagyivosztokban lesznek partizánok?! Már nincs hova visszakozni, már a Csendes-Óceánnál álltok! Mert tisztázni szeretném, hogy szerintem ezt az állapotot már most is elértük: a vallások nyakig az óceánból lövöldöznek a vélt kalasnyikovokkal. De valószínűleg fog ez az állapot még fokozódni a neurobiológia fejlődésével, és lesz ez a helyzet még kínosabb a vallásnak.

A vallás fent leírt "se bűze se szaga" hozzáállása hit és értelem kérdésében nagyon is jellemző más kérdésekben is. Tetten érhetjük ezt akkor, amikor a Bibliában, vagy különféle szektákban bizonyos jóslatok jelennek meg, amelyeket a hívők időnként beteljesültnek gondolnak, és igazolásnak fogják fel. De általában annyira nem konkrétak, hogy cáfolódhatnának. Néha vannak ennyire konkrétak, cáfolódnak is, de ez sem zavarja nagyon a hitet ( „Bizony, mondom néktek, nem múlik el ez a nemzedék, amíg mindez végbe nem megy.”).

Tetten érhető ez az összes vallás hittételeiben, amelyek a világ működésére, magyarázatára vonatkoznak. Ezek is csak annyira "konkrétak", hogy a hívők magyarázatként elfogadják őket, de annyira nem, hogy jól lehessen őket ellenőrizni.

És ugyanez a langyos felfogás jellemző most már a katolikus egyházra is az istenérvekkel kapcsolatban. Le lettek ők már eleget forrázva, tehát már nem kockáztatnak. Ugyan bevetik az istenérveket, amikor istenről folyik a vita, de ha valamelyik esetleg megdől, akkor nyomban visszakoznak. A langyos hozzáállás nem jelenti, hogy rájuk nem vonatkozik a kritika, csak azt, hogy nem mertek annyira világosan kiállni a pofon elé.

És ugyanez jellemző tud lenni a protestáns egyházakra is, amelyek most még valóban kicsit jobban nyomulnak a finomhangoltságot illetően, Swimburne és Plantinga kicsit jobban nyomatja azt a vonalat, hogy isten igenis igazolható empirikus úton. De ahogy a cikkemben is megjegyeztem, Alister McGrath "Tudomány és vallás" c. könyve hasonlóan se "bűze se szaga"jellegű. Nagyon sok isten melletti érvbe kezd bele, de aztán a legtöbb esetben maga is elismeri, hogy kicsit gyengék. Hogy akkor mit akar egyáltalán ezekkel az istenérvekkel, az nem világos. McGrath könyve nagyon is a fent említett pápai enciklikával és előadással rokon.

Tetten érhető ez a "se bűze se szaga" mentalitás, ez a megfoghatatlanság (internetes szleng szerint "takonyangolna" mentalitás) abban, ahogy isten a vallásban a hézagok istene. Ahogy rámutattam, Töröknél ez a hézag nem a csillagokban van, hanem az emberben belül. De csak a hézag áthelyezése történt meg.

A vallás minden fronton, minden témában nagyon sokszor ezzel a langyos, homályos, semmilyen fogalmazásmóddal operál. nagyon jellemző, hogy nem mernek egy világos kijelentést tenni. Nem merik a cáfolást kockáztatni. Mert azon kevés esetben, amikor ezt megtették, mindig pórul jártak. Csak ugye azt kellene felfogni, hogy ha a vallás folyton beleesik a mély vízbe a pallóról, akkor nem az a megoldás, hogy egyre bizonytalanabbul vágnak neki a pallónak. Van olyan "valaki", aki merészen, határozottan tud nekivágni a pallónak, mert értelmes, és tud járni: ez a tudomány. A tudomány is belesik néha a vízbe, de jóval ritkábban, továbbá nem ejt rajta olyan mély sebeket, mert eleve be van kalkulálva a tévedés lehetősége. A vallásban meg nincs bekalkulálva, mert nincs módszerük semmire, tehát a hibakezelésre sincs. Unhandled exception.

Gondolom, majdnem mindenki ismeri a Monty Python Gyaloggalopp c. filmjének legyőzhetetlen fekete lovagját, aki soha nem ismeri el a vereséget, akárhány kezét és lábát vágják le. A vallás - és ismerjük el Töröknek, ezen belül a katolicizmus kicsit hangsúlyosabban - a fekete lovagnál messze "furfangosabb".

Nem elég, hogy a hézagok istene soha nem adja meg magát, akárhány kezét és lábát vágják le. Ezt a mentalitást még tetézik egy másik stratégiával: Amikor levágják kezét, lábát, akkor nem azt mondja, hogy nem győzték le, hanem azt, hogy "hohó, én nem is jelentkeztem erre a lovagi tornára"! "Várjál csak, az egy másik fekete lovag volt, aki jelentkezett!" Az ultimate loser kifutja a belét a versenyen, utolsónak ér be, majd felkiált: "hohó, én el se indultam ezen a versenyen!" Olcsó viselkedés.

De felejtsük el ezt a gyerekes veszekedést arról, hogy tulajdonképpen "nem én csináltam, hanem a szomszéd gyerek!" Nem olyan fontos, hogy melyik egyház képviselői hitték jobban, hogy a hit igazolható!

Hányféle álláspontot láthattunk Töröknél? Számoljuk össze!

1) Istent nem lehet igazolni.

2) Istent nem lehet tudományosan igazolni.

3) Istent nem lehet természettudományosan igazolni, de az érzelmeknél ott van.

Akárhogy is nézzük, Török válasza valóban gyenge, ahogy maga is megmondta. A sok zavaros gondolata együttvéve egy nagyon nagyon gyenge védőállást tud csak igazán jól védeni, és ez az állás az, amiben egyet is értünk. Összességében cikkében az a  meglepő, hogy mennyire óriási visszavonulót fújt.

Mert csakis az első pont védhető meg következetesen, ha az elsőt elfogadjuk, és nem trükközünk azzal, hogy a társadalomtudományba menekülünk, meg azzal, hogy van tudományon kívüli racionalitás, és hasonlók.

Szóval maradjunk az első esetnél! És tegyük hozzá még azt az elvet, hogy: "amit nem lehet igazolni, azt nem hisszük el"! Már csak egy kis lépés van tehát hátra. Török hite tulajdonképpen már csak egyetlen lépésre van az összeomlástól. Már csak az igazolás elvét kell elfogadnia, gyerekkori nevén Occam borotvájának elvét, és...

Welcome to atheism!