Augusztus, szombat este, éjjel, Lindau, Insel, Zeppelinstrasse. Nappal 35 fokos hőség volt, amely napnyugta után is csak alig csillapodott. A szigeten, a belváros kőrengetegében megrekedt a levegő, hiába a Boden-tó vize, nem igazán hűsítette. Minden bizonnyal már túlságosan felmelegedett az egyébként mély és hideg tó maga is. Legalábbis legutóbb, amikor fürödni mentem, már nem éreztem a kellemes hűsítő érzést, amikor úszás után kijöttem a rekkenő, délutáni napfényre. Hasonlóan, a hegyekben, már a kétezresnél magasabb csúcsokon is elolvadta a hó, és a szél onnan se hozhatott frissítő leheletet.
A lakásom ráadásul dél-nyugatra nézett, a falon végig ablakok, és a ház sarkán lévő kis toronyszobácska mint egy prizma gyűjtötte magába a forróságot. Az ablakokat nyitva hagytam, a belváros közepén csak az volt a gond, hogy a szórakozó fiatalok telekiabálták az utcát, egészen hajnali 1-2 óráig is akár. No de hát nem volt jobb megoldás,: nyitott ablakkal, kicsit zsivajban próbáltam elaludni.
A kedves olvasó elgondolhatja, hogy a hőség, a tudatalatti határát birizgáló zaj közepette az ember nem alszik igazán jól, szóval valamikor pár órával később zajokra ébredtem. Valami kapirgált az ablakomon. A sötétben felkeltem, odabotorkáltam, és majdnem szívinfarktust kaptam, amikor egy nagy kalapács repült be az üveget betörve. Nem is kalapács volt, hanem nagyobb, amolyan fejszeféle. Talán egy kovács-kalapács állapodott meg a szilánkok közepette a szőnyegpadlómon. Egy termetes, szakállas ember követte a kalapácsot, és rontott be a szobába a betört, emeleti ablakon át, türelmetlenül fürkészve körbe, nyilván a kalapácsát kereste. Különösebb látványt soha életemben nem láttam még.
Hátrahőköltem, majd kiléptem a folyosóra. Oldalt láttam a másik, nagyobb szobát, ahol az ablakok felől hasonló zajokat hallottam. Először a sötétítő kapirgászott az ablakpárkányra kitett alumínium dobozokon, majd csattogni kezdett, erős szellő támadt, majd kivágódtak az ablakok, és elkezdtek bemászni valamiféle alakok. Jobb oldalt egy indiánszerű figura, tollas fejfedővel és ruházatban. Ahogy megnéztem, rájöttem, nem is ember volt, hanem egy kígyó. A sarokszobában egy kék arcú ember mászott be, és közben különös módon furulyázott. Bal oldalt egy perzsa szakállas ember mászott be, hatalmas szárnyakkal az oldalán, akárcsak valamiféle Ikarus. A hálószobámban a skandináv kovács-alak után egy egyiptomi ember lépett be, azzal a furcsa szakállal az állán. Az összes figura, az összes népnemzeti viseletben oda konvergált a két szoba közötti folyosóhoz, ahol lecövekelve álltam, és csak kapkodtam a fejem jobbra, balra.
Mind az összes rémség suttogott, mormolt: "Engem válassz! Engem válassz!" és megállíthatatlanul közeledett hozzám, mint a zombik a legrosszabb horrorfilmekben. "De hát miért válasszalak téged?!" csattantam fel idegesen, és a kérdést éppenséggel a kalapácsos embernek szegeztem.
"Én vagyok Thor, hatalmas vagyok, és csodálatos erőt adok neked, ha engem választasz" - válaszolta. Ekkor esett le nekem, hogy ezek a kártevők, ezek a férgek, ezek a csótányok itt valószínűleg mind istenek. Csak nehéz felismerni őket, mert az ember nem találkozik velük nap mint nap, és nem látja őket a tévében. A tollas lény valószínűleg a maja Quetzalcoatl, a szakállas valamilyen egyiptomi isten - fogalmam nem volt, hogy éppen melyik - a furulyás meg indiai - rémlett, nekik voltak ilyen kék avatarjaik - a perzsáról se tudtam pontosan, hogy ki, de biztos az is valami isten.
A kitört ablakon csak ekkor kezdett el bemászni egy hosszú hajú, homless figura, egy kereszttel a hátán. Na jó, őróla tudtam, hogy ki. Nem is kellett megszólalnia. Még nem is jutott hozzá, mert beakadt a keresztje az ablakba. A többiek viszont annál inkább egymás szavába vágtak.
- "Ha engem választasz, mindent tudni fogsz" - noszogatott Quetzalcoatl, és én meglepődtem, hogy ő a tudás istene, nem pedig valami rémséges dologé. De ez nem változtatott azon, hogy úgy hirtelen őt se akartam választani.
- "Én vagyok a legrégebbi isten mindannyiunk közül, engem válassz, és biztosítom az utadat a túlvilágon!" - mondta az egyiptomi isten, és még ebből sem tudtam meg, hogy ki a halál akar lenni.
- "Én vagyok minden dolgok teremtője, az egyetlen igazi isten, a Teremtő, engem válassz!" - mondta a perzsa isten, és bár a "minden dolgok teremtője" impresszív tulajdonság, mégsem voltam benne biztos, hogy őt kéne választanom. Azért van még pár másik szempont is. És egyáltalán...
- "Ugyan, miért kéne nekem választanom?! Miért zaklattok itt éjnek idején?! Miért nem hagytok békén?! Nem ér ez rá holnapig?!" - fakadtam ki. És akkor az egyiptomi hozzám lépett, kicsit nyugodtabban, mint eddig. Láthatóan a többi isten is elfogadta, hogy ez a kérdés az ő reszortja.
- "Mert reggelre meg fogsz halni" - válaszolt, miközben nyugtatóan a vállamra tette a kezét.
És persze ezen megdöbbentem, elszorult a szívem, hogy akkor most meghalok, "de miért?!", valóban, miért haltam volna meg? Nem volt semmi bajom. A folyosón tovább hátráltam, és az isteneket sakkban tartva beléptem a fürdőszobába.
- "Nem igaz, nem halok meg, hagyjatok békén, nem kell választanom, nem választom egyikőtöket sem" - kiabáltam a sok undok istennek, miközben a hátam mögött ösztönösen kapirgáltam, hogy a kezembe kerítsek valamit, amit fizikailag is nekik szegezhetek. Valami tényleg a kezembe akadt, és azonnal feléjük nyújtottam, mintha az a valami megállíthatta volna őket.
Nem, nem egy fokhagyma-fűzér volt, nem egy ezüst tű, nem egy kihegyezett karó, nem egy kereszt, hanem egy borotva. "Na hát ezt a hajamra is kenhetem" - gondoltam.
De a legnagyobb megdöbbenésemre az istenek arca elborult, eltorzult, sikítozni kezdtek. Aztán szél támadt, de már nem befele fújt az ablakokon, hanem éppen fordítva: kifele. Mint valami gigantikus porszívó szívta ki a lakásomból az undok kártevőket. Nem tudom, hogy ezt mi okozta, mi köze volt a gigantikus porszívónak a borotvához. De az istenek hanyatt homlok menekültek volna, aztán nagyon gyorsan kivitte őket a vákuum az ablakokon. A lakás ismét üres volt, csendes, az üvegszilánkok is eltűntek. Még a levegő is lehűlt. Hamarosan elaludtam.
Reggelre már kellemes hőmérsékletekre ébredtem, és a fürdőszobában, a tükör előtt már csak nevettem a rémálmon. Az arcomra gyorsan szappant kentem az ecsettel. Automatikusan, gondolkodás nélkül tettem ezt, hiszen borotva volt a kezemben. Hogy miért, azt nem tudom pontosan: aznap nem akartam borotválkozni.
